Kultúrsokkszorkettő

2013. augusztus 12., Addis Ababa

Azt hiszem, ha valaki nagyvárosban nő föl, minden nagyváros egy kicsit az otthona. Szmog, sok ember, boltok, autók, koldusok.

Amint kiléptem az addiszi reptér épületéből, rögtön megcsapott a szmog kesernyés illata, és máris egy kicsit otthon éreztem magam, és ez az érzés később sem változott. Talán azért sem, mert még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok.

El sem hiszem. Hiába vagyok itt, még mindig el sem hiszem. Talán a szmog miatt. Etiópiában vagyok. Hiába vagyok itt már vagy 12 órája, még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. A szállás olyan, mint egy átlagos somertábor vagy osztálykirándulás szállása. Kicsit koszos, kicsit lepukkant, kicsit nincsen meleg víz, de ezeket már mind megszoktam. Azt is, hogy néha felébredek egy kicsit koszos ágyban, és két idegen lány szuszog körülöttem. Úgyhogy amikor felébredtem a hosszú repülőút utáni alvásból, először nem is tudtam, hol vagyok. Csak lassan ébredtem a tudatára, hogy ez nem gólyatábor, vagy valami hasonló, hanem Etiópia. Afrika.

Egy izraeli csoporttal jöttem 3 hónapra önkéntesnek. A csoportból egy amerikai lányt és engem kivéve mindenki izraeli. De ma még csak heten érkeztünk meg, ahol én voltam az egyedüli nem izraeli. Így abban a különleges élményben lehet részem, hogy kettős kultúrsokkot élek át, miközben tanúja vagyok annak, hogy a csoportom hogy éli meg a maga kultúrsokkját.

Etiópia teljesen más, mint bármelyik ország, ahol eddig megfordultam. De ahogy elnézem izraeli csoporttársaimat, azt hiszem inkább a közép-európai magyar mentalitással könnyebb megérteni, mint az izraelivel. Ugyanakkor nekem nagyon sokat segít, ahogy ők látják a dolgot. Én nem találom furcsának, hogy az emberek a telefonközpontban sorban ülnek,megvárják amíg ők következnek – míg az izraeliek számára ez eddig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor én nem tudok mit kezdeni a körülöttünk rajzó kolduló gyerekekkel, amikor ők elkezdenek velük táncolni.

Az estét egy – természetesen turistáknak szóló – autentikus étteremben zártuk. Végre megkóstolhattam az indzserát, az etióp nemzeti ételt: egy hatalmas, savanykás palacsintára különféle szószokat raktak, amiket szigorúan jobb kézzel kellett az ehető tányérról elfogyasztani. Mindeközben hagyományos zenével és tánccal szórakoztatták a közönséget, sőt, előszeretettel be is vonták őket. A közönség soraiból, a helyieket leszámítva, az izraeli csoport volt a legaktívabb. Nagyon furcsa érzés volt egyszerre „izraeli” és „magyar” lenni: részese voltam a legvidámabb csoportnak, miközben tudatában voltam, hogyan reagálna minderre egy magyar csoport – hát nem így, az biztos. Számomra megdöbbentően pozitívak: egy rossz szava sem volt senkinek semmire. Nem akadtunk ki se a büdös és mocskos pénzen, se a gyors hideg zuhanyon, se a szegényes reggelin. Mindenki odáig van meg vissza, hogy milyen különleges országban lehet. Én is odáig vagyok meg vissza, bár még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. Még mindig egy somertáborban érzem magam.

Talán holnap, amikor végre nekiindulunk északnak, hogy holnaputánra megérkezzünk Gondárba.

Avokádó és papaya turmix

Indzsera