Az első sabat

2013. augusztus 17. Gondar

  

Az első sabatom varázslatos volt. Még itt van az előző csoport, úgyhogy közös sabati vacsorát csináltunk. Vagy negyvenen ültük körül az asztalt: az előző csoport, a mi csoportunk és a vezetőség. Ahogy közösen énekeltük a sabati dalokat, éreztem, hogy pontosan azon a helyen vagyok, ahol lenni szeretnék, és olyan emberekkel, akikkel lenni szeretnék. Egyszerűen boldog voltam.

Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a nagytaxiban most ez a két ember fizet, legközelebb a másik kettő. Természetes, hogy együtt élünk, tehát közösen takarítunk, és megosztjuk egymással mindenünket, legyen szó otthonról magunkkal hozott finomságokról vagy higiéniai eszközökről.

A sabat nem csak sabati élményt, hanem végre autentikus gondari élményt is hozott: a vacsora végi éneklést egy áramszünet tette még emlékezetesebbé, amit vízszünet követett. Szerencsére mire kiürült az összes vödrünk, amivel wc-t húzzuk le, újra megindult a folyóvíz. Sebaj, lesz ennél még rosszabb is!

Szombaton négyen szombat-tartó lányok tettünk egy kis kirándulást a városban. Betévedtünk egy falusias negyedbe, földúttal és sárkunyhókkal. Ahogy sétáltunk, hamar egy adag gyerek gyűlt össze, és félénken bámultak minket. Szerencsénkre velük volt Aviva is, aki etióp származású, így segítségével egy kicsit tudtunk beszélgetni a gyerekekkel. Mégis furcsa és kissé zavaró érzés úgy sétálni egy városban, mint egy kirakatban, ahol lépten nyomon összesúgnak rajtunk, hogy faranzsi (nyugati fehérember).

Ez a sabat más élményeket is tartogatott számunkra. Péntek délután elmentünk a helyi zsidó közösség szombatfogadására. Ez volt az utolsó előtti szombatjuk. Nemsokára a Szochnut összepakolja saját magát, lebontja a konzerv-zsinagógát és konzerv-iskolát, elviszi az utolsó adag etióp zsidót Izraelbe, és vége. Azonban itt hagy 1800 embert, akik nem kapták meg az alija-engedélyt.

Minden benyomás közül, ami ért engem Etiópiában, egyelőre ez volt a legnehezebb. Ott láttam azt sok ünneplő ruhába öltözött etióp zsidót (vagy nem zsidót, de ez most mellékes és bonyolult politikai kérdés) a zsinagógában imádkozni, körülvettek minket a gyerekek. Rögtön jött az addisz faranzsi kiabálás: új fehér emberek érkeztek! Új izraeli csoport!

Amióta itt vagyok, először sírtam: ott nevettek, futkároztak ezek a gyerekek. Odajöttek hozzák, és héberül kérdezték, hogy kik vagyunk. A zsinagógájuk falán egy hatalmas izraeli zászló, ráfestve a Hatikva héberül és amharául. A közösség egy része pár héten belül alijázik. A másik része itt marad. Aki itt marad, nem akar maradni. De aki megy, nem tudja, hogy mi vár rá. Nem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem kék-fehér valóság. Ami nem könnyű. Ezek az emberek nagyon jól ismerik az itteni játékszabályokat. Felszabadultan tudnak létezni, mert értik a létezés titkát. Megérkeznek Izraelbe, és hatalmas pofonnal kezdődik az új életük. A szülők talán egyáltalán nem fognak tudni beilleszkedni, és többek között ebből kifolyólag a gyerekek olyan nehézségekkel fognak szembe nézni, amit elképzelni sem tudnak. Itt még ők mutogatnak ránk, hogy addisz farandzsi, nem sokára azonban rájuk fognak mutogatni, hogy kusi chádás (új fekete, nem szép kifejezéssel). És ha nem tanulják meg elég gyorsan és elég ügyesen az új játékszabályokat, akkor lehet, hogy 5-6 év múlva ezeket a ma vidáman futkározó gyerekeket egy izraeli gyerekotthonban fogom viszontlátni.

És ők mégis menni akarnak. És sikeresek akarnak lenni. Be akarnak illeszkedni az új hazájukban. És ez Izraelt is nagy próbatétel elé állítja: felül kell emelkednie önmagán, az ott is előforduló rasszizmuson, és integrálnia kell ezt a talán legkülönösebb csoportot, aki alijázott valaha.

Szombat fogadás (forrás: jafi.org.il)