Segítség? Segítség!

2013. október 17. Gondar

Sok olyan élményben volt részem, amivel nem könnyű megbirkózni. Teljesen máshogy kell hozzáállni a világhoz itt, hogy ezek az élmények a helyükre kerüljenek.

És teljesen máshogy kell hozzáállni az itteni világhoz, ha tényleg segíteni akarunk, és nem rombolni. Mert a legjobb szándék és legnemesebb cél mellett is hatalmas károkat tudunk okozni a helyi lakosság életében. És mindeközben még el is hihetjük magunkkal, hogy tulajdonképpen mi jót cselekszünk. Egészen közelről volt szerencsém végignézni, kívülről egy ilyen akciót.

Múlt héten egy messiáshívő-zsidó közösség orvosai tartottak egyhetes ingyenes vizsgálatot és kezeléseket, a mi szállásunk közvetlen közelében. Ezt a rendezvényt évente megtartják, több harmadik világbeli országban is.

Már hetekkel az orvosok érzekése előtt lépten-nyomon helyiek jöttek oda hozzánk, és gyógyszert kértek, sorolták a panaszaikat, vagy egyszerűen érdeklődtek, hogy mi vagyunk-e az orvosok, és ha nem, akkor mikor jönnek. Egyik reggel nagy éneklésre ébredtem, az amerikai filmekből ismert gospel, és héber nyelvű dalok. Az erkélyen kinézve pont ráláttam a szomszédos ház kertjében felállított, emberekkel tömött sátorra. Az utcán kígyózó sorok álltak. Mintha egy show-műsor közepébe csöppentem volna, bár még nem értettem teljesen, hogy miről szól ez az egész. Estére elcsöndesedett a környék, de ez csak a felszín volt: az „orvosok hetén” több száz ember töltötte az éjszakákat a szabad ég alatt, nem tudom, hogy mit és mikor ettek vagy ittak. Ültünk a házunkban, kint szakadt az eső, és nem tudtunk mit csinálni: nem tudunk még annyi teát sem készíteni, hogy mindenkinek jusson. Adhatunk-e csupán pár tucat embernek teát, amikor több százan vannak odakint?

Sok kérdést vetett fel bennünk ez az akció, a mi projektünk helyességével is kapcsolatban. Hogyan lehet segíteni, úgy hogy ne ártsunk? Vajon ha az orvosok egy ember életét megmentik ezzel az egész herce-hurcával, akkor már megérte a szenvedés, a fölélesztett és földbe tiport remények, amiket keltettek?

A projektünk vakokkal is dolgozik. A vakok szövetségéből vagy 15-20 ember együtt ment az orvosokhoz, a velük foglalkozó önkéntesek az egész napot velük töltötték, mire sorra kerültek. Sokan úgy mentek oda, hogy „Talán holnapra látni fogok!” És a végén kaptak egy napszemüveget. Az egyik gyengén-látó tanárnak a szemvizsgálat utána megmondták, hogy romlott a szeme, 7-8 dioptriás. És a kezébe nyomtak egy 5 dioptriás szemüveget: ez maradt. Húsz évig hordott egy 6 dioptriás szemüveget. Végül a mi (farandzsi!) önkénteseink intézték el, hogy legalább egy ugyanolyan dioptriát kapjon, mint amit eddig hordott, és ne gyengébbet.

            Az akció utolsó napján pár másik önkéntessel együtt én is odamentem megnézni közelről, hogy mi is történik. Természetesen soron kívül mentünk be – hiszen farandzsik vagyunk! Hamar kerítettek mellénk valakit, aki körbevezet minket. Először a sorok logikáját mutatta be. Megkérdeztük, hogy mindenki, aki itt van, kap-e kezelést, sorra kerül-e? „Nem”, hangzott a válasz, „Úgyhogy még sötétedés előtt el kell hagynunk a helyszínt, mert utána veszélyes lesz”. Összeszedtem magam, nem válaszoltam, és nem is hagytam őket faképnél.

A kezelések nagyrésze a házban folyt, előtte volt felállítva a sátor. A sátor három részre oszlott: várótér és kezelések; majd ha ezen túlestek az emberek, akkor kötelezően egy 20 perces egészségügyi oktatáson vettek részt; végül pedig félig kötelezően mehettek az imasátorba, ha kiscsoportos térítés folyt. Előzőleg ott járt önkéntesektől hallottunk már az egészségügyi oktatásról, így gondoltuk, azzal kezdjünk.

A sátor előtti sorban ült három gyerek az árvaházból, ahol dolgozom. Az egyik kisfiú az én szakkörömre (dráma) jár. Fogászati kezelésen voltak: mindegyikük kezében egy-egy fogkefe. A két lány viszonylag jól nézett ki, viszont a kisfiúnak (nevezzük most Joszefnek) kihúzták a fogát. A pulóverét felhúzta egészen az orráig, és látszott rajta, hogy mennyire meg van ijedve – valószínűleg nem gyakran jár fogorvosnál, így elég traumatikus élmény lehet számára egy foghúzás.

Az előadást vele együtt hallgattuk végig. Elöl egy amerikai nő beszélt, közben nagyokat nevetett, és láthatóan meg volt róla győződve, hogy legalább olyan fontos munkát végez most, mint egy messiás. Elég halkan beszélt, nem nagyon hallottam, egy etióp nő tolmácsolta, azt meg nem értettem. Ez már a sokadik előadás lehetett, az amerikai nő belefásulhatott, egy-egy (szerinte) vicces mondatot mondott, majd az etióp nő vagy egy percig beszélt. Ahogy elnéztem a közönséget, nem túl sok információ jutott el hozzájuk, elég minimálisan vették figyelembe a kulturális különbségeket (egy 50 éves falusi nőnek hiába beszélnek a parazitákkal és bélférgekkel fertőzött vízről, úgysem érti; a gyerekek pedig éppen mással voltak elfoglalva). Joszef pont előttem ült. A három gyerek egyedül volt, valószínűleg idekísérték őket, és a kezelés végén pedig értük jöttek. Nem láttam még gyereket ennyire egyedül a világban, mint Joszefet, ahogy ült előttem magába roskadva. És láthatóan mindenhol jobban akart lenni ebben a pillanatban, mint ezen az érthetetlen előadáson, ahol ha valaki megnyikkan, a helyi asszisztensek rögtön csendre intik az illetőt.

Az előadás után az emberek nagy része – köztük a három gyerek is – finom határozottsággal az imasátorba lett irányítva. Mi szabad akaratunkból mentünk oda. Bent köszöntött minket a közösség vezetője, aki viselkedéséből ítélve meg volt győződve róla, hogy itt ő a messiás. A két lány „meglógott” a térítés elől, Joszefet beültették az egyik kiscsoportba. Ahogy ő is „szabadult”, elindultak a kijárat felé. Oda akartam menni hozzá, hogy egy kis lelket öntsek belé. Ahogy odaértem, éppen szintén finom erőszakkal tuszkolták ki őket a kapunk. Ahogy Joszef meglátott, kétségbeesetten rám mutatott: majd talán én, a farandzsi, tudok rajta valahogy segíteni, megmenteni, akármi, vagy hogy bent várhassák meg, amíg értük jönnek, nem tudom. Annyi kétségbeesés, félelem, zavarodottság és fájdalom volt a szemében, hogy megszakadt a szívem! Megöleltem, próbáltam neki pár biztató mondatot mondani, meg hogy hétfőn várom, találkozunk a szakkörön, de nem bírtam sokáig. Az egész hely, ahogy történtek ott a dolgok, a felsőbbrendűség érzet, Joszef… Visszamentem a többiekhez, látták rajtam, hogy milyen állapotban vagyok. Az egyik lánnyal gyorsan hazamentünk, én annyira zokogtam, hogy két órán keresztül nem bírtam abbahagyni.

            Hogyan segítsünk jól? Vajon ez a hét megérte? Biztosan akadtak emberek, akiken ez nagyon sokat segített. De olyanok is, akiknek ez csak rontott a helyzetét. Etiópiában az emberek nem használnak fogkefét, hanem egy bizonyos botot rágcsálnak fogkefe helyett. Mivel nincsenek hozzászokva, a fogkefe véresre sérti az ínyüket. Ha valaki hazavisz innen egy fogkefét, akkor azt nyílván mindenki használni akarja. Etiópiában még mindig 5% körül van az AIDS fertőzöttek aránya. És innen nem kell tovább magyaráznom.

A következtetés? Az nincs. Nincsenek helyes vagy helytelen válaszok. Kérdések vannak. És érzések.

Ez az írás minden bizonnyal elég kritikusra sikerült, nem tudtam kellőképpen figyelembe venni a másik oldalt. De érzelmileg annyira érintett vagyok a történtek miatt, hogy egyszerűen nem tudtam objektívebb lenni.

Autentikus Szukot – kirándulás a Simien Nemzeti Parkban

2013. szeptember 24.

Ez volt a legspontánabb túra, amit valaha végigcsináltam. Szukotkor szerdától vasárnapig szünetünk volt, így volt időnk egy hosszabb kirándulásra. Öten a Simien Nemzeti Parkot vettük célba: Noa, Aviva, Sachaf, Rani és én.

Nem mondhatom, hogy túlzásba vittük az előkészületeket. Egy szerda délutántól vasárnap reggelig tartó hátizsákos túrát terveztünk: hátunkon minden cuccal, kempingben sátrazva. Nos, szerda reggel még nem vettük meg az ételt, a felszerelés jó része hiányzott, és még az útvonalat is csak nagyjából tudtuk. De végül tényleg akkor indult a busz Debarkba, amikor hittük, és kaját is sikerült vennünk előtte a piacon. Mit utóbb kiderült, egy picit többet is vehettünk volna, bár állítólag nem jó sokat enni egy ilyen megerőltető, magashegyi túra során. Hogy ez igaz-e, azt nem tudom, mi a biztonság kedvéért alig ettünk.

Szerda délután bejelentkeztünk a turistaközpontban, kaptunk egy scout-ot, és elindultunk felszerelésért. Scout kötelező minden túrához, idegenvezető és szakács opcionális. A scout tudja az utat, és van nála fegyver.

A felszerelés bérléssel nem jártunk sikerrel. Sátrat sikerült szereznünk, de mivel át akartak verni minket, ezért végül matracokat nem béreltünk. És hálózsákot sem, így abból eggyel kevesebb volt, mint ahányan mi. A városból is későn indultunk el, nem sikerült felstoppolnunk magunkat egy teherautóra, Rani és Sachaf jó erőben volt, Noának már volt túratapasztalata, Avivának és nekem nem. Az első nap rettenetesen nehéz volt, mindannyiunk számára. Gyönyörű tájon jártunk, de erre aligha tudtunk koncentrálni. A vezetünk egy műanyag szandálban szaladt előttünk, mi a túrabakancsainkban, hátunkon 10-15 kilóval próbáltunk vele lépést tartani – kevés sikerrel.

Délután 5 óra felé megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra – volt a válasz. Ez azt jelenti, hogy sötétedésre pont odaérünk a kempingbe. Hatkor, amikor elkezdett szürkülni, ismét megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra. Ant szaat. Fél hétkor besötétedett, bár szerencsénkre telihold volt. Egy emelkedőn kaptattunk felfelé, már jó ideje. Bejött az ünnep, egy fejlámpát odaadtunk a vezetőnknek. Hétkor ismét magabiztosan állította, hogy ant szaat, és megérkezünk. Fogytán volt az erőn, 3200 méter magasan, sötétben, egyre hűvösebb lett. Mindannyian aggódtunk: egy hálózsákkal kevesebb, nincsenek matracok, éjszaka nem lesz több 5 foknál, és ki tudja, hol van a kemping. Fél nyolc felé én voltam a gyenge láncszem. Ahogy megálltunk egy picit pihenni, elkaptam Noa karját: kérek vizet! Kivette az üvegemet a hátizsák oldalából, mutatta, hogy elfogyott. De ekkor ez már nem hatott rám, egyre azt hajtogattam, hogy vizet kérek. A fiúk hamar beértek minket, felmérték a helyzetet, és cselekedtek. Leültettek egy sziklára, fejembe nyomtak egy sapkát, kezembe fél liter vizet és a számba egy marék mazsolát. Tíz perc alatt összeszedtem magam, folytattuk az utat. A vezetőnk látva a helyzetünket kijelentette, hogy az emelkedő tetején van egy ház, ott éjszakázunk. Ahogy felnéztünk az út végére, csodás kép tárult elénk: a villamos vezetékek alatt két ló sziluettje rajzolódott ki, ahogy baktattak a sötétben.

Nem sokkal nyolc óra után (tehát már két órája sötét volt!) érkeztünk meg az emelkedő tetejére. Valóban ott volt egy ház. A család megengedte, hogy a kertjükben verjük fel a sátrunkat. Sőt, műanyag zsákokat és állatbőröket terítettek le nekünk a földre, hogy ne legyen annyira hideg. Nagyon nagy szerencsénk volt ilyen rendes emberekkel. A családfő és a vezetőnk a ház előtt éjszakáztak, és vigyáztak ránk. Valami vadállat él a környéken, szerencsére nem értettük, hogy mi, jobb is így. Reggel kávéval és kenyérrel kínáltak, és nem kellett éhgyomorral nekivágnunk az útnak. A kempingbe másfél órás gyaloglás után értünk oda, ahol egy rövid pihenő és gyors reggeli után folytattuk az utat.

Az első éjszakánk szállása

Csütörtök már könnyebb nap volt. Sötétedés előtt megérkeztünk Sankaberba, a következő kempingbe. Itt nem lehetett takarót bérelni, de elboldogultunk. Aznap már a tájra is tudtunk koncentrálni. A térkép alapján valahogy úgy képzeltem el a Simien hegyet, hogy sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék. Nos, a valóságban sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék – jó nem mindig, néha nem volt mellettünk szakadék. És ha óvatosan kifekszünk a szakadék szélére, akkor olyan látványban van részünk, mint nem sok embernek: felhők szállnak felfelé, és ha kinyújtjuk a kezünket, meg tudjuk érinteni őket! Megunhatatlan érzés a felhőkben sétálni, felülről lenézni rájuk.

Pénteken Geech felé vettük az irányt. Most tényleg sietnünk kellett, hogy még a szombat bejövetel előtt megérkezzünk és tudjunk főzni magunknak. Egyre fáradtabban vágtunk neki a napoknak, de egyre több tapasztalattal, hisz már tudtuk mire kell számítani egy-egy áttúrázott napon. Megtanultam, hogy amint megérkezünk a szálláshelyre, első dolog felverni a sátrat: bármelyik pillanatban elkezdhet szakadni az eső. A sátor felveréséhez tartozik a belső elrendezés is: a táskákkal kitömjük a szélén, kiterítjük a hálózsákokat, ha van, akkor a pokrócot/matracot is. És érdemes még világosban felvenni az összes magunkkal hozott meleg ruhát (ami nem volt sok), mert ahogy sötét lesz (igen hamar), nagyon lehűl a levegő. A sátorban pedig minél többen vagyunk, annál jobb, összebújva melegítjük egymást.

Kora délután egy gyönyörű vízeséshez értünk, ahol szintén két másik kis csoporttal találkoztunk. A bátrabbak megfürödtek a patakban (én nem tartoztam közéjük), majd megebédeltünk. Aznap reggel próbáltunk valami kaját venni, de semmit nem lehetett kapni. Az egyik túravezető, akivel összebarátkoztunk az előző estéken, a saját túrázóinak csomagjából adott nekünk egy bucit. Ez volt az egyetlen nap, amikor sóvárogva néztem a másik csoport ebédjét: fejenként akkora szendvicset ettek, mint amennyi ételünk nekünk összesen nem volt ötünkre. De nem is baj, hisz teli gyomorral nehezebb a túra!

Én, Noa, Aviva

Az első este kivételével a kijelölt táborhelyeken aludtunk – ezek nagyjából 5-7 órányi járásra vannak szétszórva a hegyen. Így esténként már egy megszokott társaság gyújt össze a kemping konyhának kinevezett gozsójában. A kísérők minden este tábortüzet gyújtottak itt, és bár a füst elég fojtogató volt, de kint elég hideg volt ahhoz, hogy itt melegedjen mindenki. Geechben különösen hideg volt, esett az eső, ami szintén varázslatos élmény, mert benne voltunk a felhőben. A tűz körül énekelni kezdtünk, mindenki a maga nyelvén, aztán közösen angolul. Végül rátaláltunk a „János bácsi keljen fel” című dalra, amiről kiderült, hogy mindannyiunk nyelvén létezik. Végül hat nyelven, kánonban énekeltük a dalt: franciául, flamandul, hollandul, magyarul, amharául és héberül.

Szombatra kellőképpen elfáradtunk, így eldöntöttük, hogy aznapra bérlünk egy szamarat, ami két táskát elvisz. Így csak vizet, a maradék ételünket és meleg ruhát cipeltünk aznap magunkkal. A fiúk vittek egy-egy nehéz táskát, mi lányok felváltva vittük a meleg ruhákat. Így egész könnyű volt a túra, bőven sötétedés előtt érkeztünk meg Chenekbe, az utolsó állomásunkra. Itt szerencsére nem csak takarót tudtunk bérelni, a lodge-ban indzserát és tésztát is lehetett kapni, ami nekünk különösen jó volt, mert már az utolsó morzsáinkat is megettük.

 Ahogy haladtunk előre, egyre magasabbra is értünk, így esténként egyre hidegebb volt. Állítólag gyönyörű volt az ég éjjel, de én annyira fáztam, hogy még ez az élmény sem mozdított ki a sátorból, ahol legalább egy picit melegebb volt. Hajnalban jégvirágok voltak a sátrakon.

Chenekben kocsit béreltünk, és azzal mentünk vissza Gondarba. Szinte el sem hittük, hogy tényleg mekkora utat tettünk meg, minden cuccunkkal a hátunkon. Azt hiszem, ez volt a legautentikusabb szukotom: vándorlás és sátor. De azért nagyon jó volt újra ágyban aludni.

Útban a keming felé, helyieknél vendégeskedünk :)

Aviva, Noa, Sachaf, a vezetőnk, Rani, én