Kinga: november 2013

„Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te

erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

„Szomorú vagy, hogy elmegyek. Én is szomorú vagyok. De ez jó-szomorúság. Tudod, mi az a jó-szomorúság? Amikor egy olyan dolog miatt vagyunk szomorúak, ami igazából jó, ami megérint minket. Csak ezt nem látjuk elsőre.

Azért vagyok szomorú, mert hiányozni fogsz. És ez azt jelenti, hogy fontos vagy nekem. Rád fogok gondolni. Amikor megkérdezik a barátaim, hogy milyen volt Etiópiában, akkor el fogom nekik mesélni, hogy találkoztam valakivel, akit soha nem fogok elfelejteni: Veled.

Te itt leszel Gondarban. Én messze leszek. De amikor majd rád gondolok, akkor mosolyogni fogok és boldog leszek.

Azért leszek boldog, mert tudom, hogy te vagy. És én ismerlek téged, ami egy hatalmas ajándék nekem.”

Addeledalew

Nem könnyű összefoglalni az élményeimet.

Nem volt könnyű elbúcsúzni a gyerekektől, a helytől, a nagyszerű emberektől, akiket megismertem.

A fenti mondatokat Addeledalew-nak, egy kisfiúnak mondtam a gyerekotthonból. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, és nehéz volt a búcsú. Talán furcsán hangzik, de ez boldoggá tesz. Ebből tudom, hogy mindkettőnk számára értékes volt a találkozásunk, mert nehéz volt elválni. És majd ha elmúlik a szomorúság, csupa jó dolog marad utána.

“How lucky I am to have something that makes saying goodbye so hard.” (A.A.Milne)

És ez igaz a többi emberre is, akiket megismertem. Szerencsémre a legtöbben Izraeliek, így nem is volt igazi búcsú, hisz itt újra és újra találkozunk.

Az utolsó egy hónapban nagyon felgyorsultak az események, rengeteg mindent csináltam. Heti kétszer drámaszakkört tartottam az árvaházban, a szakköre 10-14 éves fiúk jöttek, a legédesebbek az egész otthonban! Az angoltudásuk nagyjából megegyezett az én amharatudásommal, így minden óra egy külön kihívás volt számunkra. De a lényeget előbb vagy utóbb mindig megértettük. Sajnos a nyelvi akadályok nem tették lehetővé, hogy mélyebben a dolog lényébe merüljünk, de a jövőbeni terveink szerint találnak egy helyi koordinátort a drámacsoporthoz – méghozzá a Kvucát Sálomból (Béke Csoport), a helyi zsidó drámacsoportból.

Ezen kívül vasárnaponként kézműves szakkört tartottam, ide csak lányok jöttek, minden korosztályból. Én origamiztam velük, egyeseknek hihetetlen tehetsége van hozzá! A következő önkéntesek másfajta kézműves-foglalkozásokat fognak nekik tartani.

Ezen kívül útjára indítottunk egy ifjúsági csoportot is, a legnagyobb (15-17 éves) gyerekek számára. Ennek célja ifjúsági vezetőket képezni, akik ezen keresztül megtanulnak vezetői képességeket, felelősség vállalást, és aktív szerepet tölthetnek be mind a gyerekotthon, mind tágabb környezetükben. Továbbá nagyon fontos, hogy olyan eszközöket adjunk a kezükbe, ami segíti őket a „való életben” való boldogulásban, miután 17 évesen elhagyják az otthont.

Heti kétszer angolórákat tartottunk a gyerekotthon földjén dolgozó földműveseknek és az asztalosműhely munkásainak. Az órára elég változó létszámban érkeztek (1-8 ember), attól függően, hogy milyen nehéz napjuk volt, mennyire fáradtak. Az angolórákat ők kérték, amikor az első önkéntesek megjelentek arrafelé, és az 1 órás ebéd- és pihenőidejükből áldoznak erre fél órát! Nagyon értékes, értelmes és kedves embereket ismertem meg az órák alatt.

A projektem keretében (Bridge of Hope gyerekotthon és földműveskedés) az óvodába is mentem heti egyszer segíteni. Az első alkalommal nagyon megdöbbentem: óvodát vártam, de helyette egy iskola előkészítőbe csöppentem, etióp módra. Az 50 fős osztályban egy tanítónő és egy asszisztens dolgozik a gyerekekkel. Reggel 8-9 között reggeli, majd a zászlófelvonás után elkezdődik a tanítás. Körülbelül fél 12-ig ülnek a gyerekek az osztályban és másolják a szavakat, betűket, számokat a füzetbe (én csak a keddi órarendjüket ismerem, ennél változatosabb a tanítás, hisz a gyerekek pl. egy csomó dalt is ismernek). Utána ebédszünet fél 2-ig, majd 2-ig még egy kicsit tanulnak, leckét másolnak.

Drámázunk

Mivel még így is úgy gondoltam, hogy túl sok a szabadidőm, egy másik projektbe is félig beraktak: a Yenega Tesfa projekt keretében heti négyszer ment a mobile school-lal tanítani az utcagyerekeket.

A dráma projektem mellett ez volt a legnagyobb élményem! Ülünk a Piazza porában (a főtér Gondarban), és söröskupakok segítségével osztani tanítok gyerekeket! És nincs annál nagyobb öröm, amikor látom felcsillanni egy gyerek szemében, hogy megértette! Heti háromszor mentem velük az Piazzára és heti egyszer az Aradára (a nagy piaca a városnak). A projekt része volt még a shelterekben foglalkozásokat tartani, ebben nem vettem részt. A shelterek olyan otthonok, ahol volt utcagyerekek laknak, Yenega Tesfa pedig a helyi szervezet neve, ami ezeket üzemelteti, és akikkel szoros együttműködésben vagyunk. A csoportunknak hihetetlen élményben lehetett része (nem beszélve arról a pár emberről, akik ezt saját szemükkel látták): még Gondarban voltunk, amikor megnyitottak egy új sheltert! A lányok, akik látták a gyerekeket belépni új otthonukba, a boldogságtól és meghatottságtól sírva mesélték nekünk! A gyerekek nem bírták abbahagyni a vigyorgást, kivéve azok, akik szó szerint sokkban voltak! Az új shelter lakóit az utcáról gyűjtötték be, nem is tudták előtte, hogy MOST költözhetnek! Ez a nap nagy öröm volt az egész csoportunk számára.

Mobile school

Tanítunk

Persze minden projekt felveti a maga nem kis dilemmáit, amikről hosszú órákat beszélgettünk, megoldást persze a legritkább esetben találtunk. A Bridge egy kis üvegház, mi lesz a gyerekekkel kikerülve onnan? Hogyan tartsunk az informális oktatás eszközeivel foglalkozásokat, építsünk ki kapcsolatot a gyerekekkel, de ne túl mélyeket, mert csak 3 hónapra szól? Ha az utcagyerekeknek másfél órás foglalkozást tartunk, akkor abban a másfél órában nem tud dolgozni (rágógumi árulás, mérlegelés, stb.). Körülbelül 40 utcán élő gyerekek sikerült a projektnek egy hosszú folyamat eredményeként idén októbertől iskolába küldeni. De ha egész nap tanulnak, mikor lesz idejük dolgozni, hogy ételt tudjanak maguknak venni?

Ezek nehéz kérdések, és nincs rá egyértelmű válasz, sokunknak okoztak álmatlan éjszakákat. Mégis szerencsésnek mondhatom magam: azt az ajándékot kaptam, hogy három hónapig igazán fontos kérdésekkel foglalkozhattam. Levették rólunk a mindennapi apróságok gondjait, és az élet igazi lényegére tudtunk koncentrálni.

Ez a három hónap nem volt mindig könnyű és zökkenőmentes. De talán pont ezeknek a nehézségeknek köszönhetem, hogy annyit tanultam belőle.

A legkalsszabb csoport! (egy része...)

Ez már elég régen történt, de azt hiszem, megéri, hogy leírjam.

Egyik vasárnap délelőtt egy szabad hétvégéről tartottunk haza. Elég sokan utaztunk egy helyre, a csoport egy része azon a véleményen volt, hogy az egyik ismerősünket, aki Gondarban nagytaxizik, kérjük meg, hogy jöjjön el értünk.

Én az egyik lánnyal együtt mindenképpen tömegközlekedéssel akartunk hazajönni – ez városok közötti nagytaxit jelent – mert ezt sokkal izgalmasabbnak tartottunk. És mivel nem jött a srác, az eső pedig elállt, ezért útnak indultunk.

Egy helyen át kellett szállnunk, itt megéltünk pár izgalmas percet, de utólag visszatekintve nem is volt olyan hosszú idő, mint aminek akkor tűnt. Ott álltunk a kereszteződésben, a nagytaxik meg sorra mentek el mert tele voltak, fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán jó helyen állunk-e, itt le lehet-e stoppolni a minibuszokat. Ahogy megálltunk egy helyben, természetesen egy csomó helyi gyűlt körénk, sose lehet tudni, honnan érkeznek hirtelen. Ott álltunk egy csomó pásztorfiú társaságában, akik szerint jó helyen álltunk, és segítettek is leintegetni a minibuszokat.

Végül sikerült felszállnunk egyre, volt benne hely számunkra is. Találgattuk, hogy mi lehet a többiekkel, elindultak-e már. A nagytaxikról azt kell tudni, hogy városon belül felül fehérre, alul kékre vannak festve (minden városban), a városköziek pedig kék-fehérek, vagy sárga-fehérek vagy zöld-fehérek (nem tudom, hogy melyik mit jelent pontosan).

Itt nem a ló a lényeg (bár az is érdekes), hanem a héttérben látható nagytaxi. Na ez az, ami csak a vársono belül közlekedhet. És amit nem ott közlekedett.

Ahogy ülünk a nagytaxiban, egyszer csak látjuk, hogy megelőz minket egy fehér-kék minibusz: ez bizony az ismerősünk kocsija, benne a társaság maradékával! Nem telt el 5 perc, leintett minket egy rendőr (igen, ezt pont így kell érteni). Innen csak körülbelül tudtuk követni az eseményeket, mert amharául folytak a dolgok, de a lényeget így is megértettük. A rendőr, ahelyett, hogy a papírokat kérte volna, beült hozzánk és élénken magyarázott valamit (igen-igen: kövesd az a kocsit!). Majd az ablakon kiintegetve leintette a minket éppen megelőző másik nagytaxit, mindketten megálltunk. Rendőr barátunk elköszönt tőlünk, és átült a másik autóba (haha, a cseles nem akarta, hogy tudják, melyik autóban ül!). És autósüldözés folytatódott! Fehér-kék ismerősünk az események ezen pontján már messze járt, de sárga-fehér „rendőrautónk” üldözőbe vette!. Egy időre mindenki eltűnt a szemünk elöl, a mi kis nagytaxink az események mögött maradt…

Az autósüldözésbe a következő faluban kapcsolódtunk vissza: a sárga-fehér minibusz, amiben a rendőr ült, végre beérte a fehér-kék városi nagytaxit! Innen már nem szép a történet, mert csúnyán megbüntette, amiért városon kívül szállít utasokat, meg lehet, hogy gyorshajtásért is, azt már nem tudom, de elég gyorsan mentek.

Ja, a tanulság? Etiópia – autósüldözés, ahol a rendőr taxival megy!