Búcsú

„Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te

erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

„Szomorú vagy, hogy elmegyek. Én is szomorú vagyok. De ez jó-szomorúság. Tudod, mi az a jó-szomorúság? Amikor egy olyan dolog miatt vagyunk szomorúak, ami igazából jó, ami megérint minket. Csak ezt nem látjuk elsőre.

Azért vagyok szomorú, mert hiányozni fogsz. És ez azt jelenti, hogy fontos vagy nekem. Rád fogok gondolni. Amikor megkérdezik a barátaim, hogy milyen volt Etiópiában, akkor el fogom nekik mesélni, hogy találkoztam valakivel, akit soha nem fogok elfelejteni: Veled.

Te itt leszel Gondarban. Én messze leszek. De amikor majd rád gondolok, akkor mosolyogni fogok és boldog leszek.

Azért leszek boldog, mert tudom, hogy te vagy. És én ismerlek téged, ami egy hatalmas ajándék nekem.”

Addeledalew

Nem könnyű összefoglalni az élményeimet.

Nem volt könnyű elbúcsúzni a gyerekektől, a helytől, a nagyszerű emberektől, akiket megismertem.

A fenti mondatokat Addeledalew-nak, egy kisfiúnak mondtam a gyerekotthonból. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, és nehéz volt a búcsú. Talán furcsán hangzik, de ez boldoggá tesz. Ebből tudom, hogy mindkettőnk számára értékes volt a találkozásunk, mert nehéz volt elválni. És majd ha elmúlik a szomorúság, csupa jó dolog marad utána.

“How lucky I am to have something that makes saying goodbye so hard.”  (A.A.Milne)

És ez igaz a többi emberre is, akiket megismertem. Szerencsémre a legtöbben Izraeliek, így nem is volt igazi búcsú, hisz itt újra és újra találkozunk.

Az utolsó egy hónapban nagyon felgyorsultak az események, rengeteg mindent csináltam. Heti kétszer drámaszakkört tartottam az árvaházban, a szakköre 10-14 éves fiúk jöttek, a legédesebbek az egész otthonban! Az angoltudásuk nagyjából megegyezett az én amharatudásommal, így minden óra egy külön kihívás volt számunkra. De a lényeget előbb vagy utóbb mindig megértettük. Sajnos a nyelvi akadályok nem tették lehetővé, hogy mélyebben a dolog lényébe merüljünk, de a jövőbeni terveink szerint találnak egy helyi koordinátort a drámacsoporthoz – méghozzá a Kvucát Sálomból (Béke Csoport), a helyi zsidó drámacsoportból.

Ezen kívül vasárnaponként kézműves szakkört tartottam, ide csak lányok jöttek, minden korosztályból. Én origamiztam velük, egyeseknek hihetetlen tehetsége van hozzá! A következő önkéntesek másfajta kézműves-foglalkozásokat fognak nekik tartani.

Ezen kívül útjára indítottunk egy ifjúsági csoportot is, a legnagyobb (15-17 éves) gyerekek számára. Ennek célja ifjúsági vezetőket képezni, akik ezen keresztül megtanulnak vezetői képességeket, felelősség vállalást, és aktív szerepet tölthetnek be mind a gyerekotthon, mind tágabb környezetükben. Továbbá nagyon fontos, hogy olyan eszközöket adjunk a kezükbe, ami segíti őket a „való életben” való boldogulásban, miután 17 évesen elhagyják az otthont.

Heti kétszer angolórákat tartottunk a gyerekotthon földjén dolgozó földműveseknek és az asztalosműhely munkásainak. Az órára elég változó létszámban érkeztek (1-8 ember), attól függően, hogy milyen nehéz napjuk volt, mennyire fáradtak. Az angolórákat ők kérték, amikor az első önkéntesek megjelentek arrafelé, és az 1 órás ebéd- és pihenőidejükből áldoznak erre fél órát! Nagyon értékes, értelmes és kedves embereket ismertem meg az órák alatt.

A projektem keretében (Bridge of Hope gyerekotthon és földműveskedés) az óvodába is mentem heti egyszer segíteni. Az első alkalommal nagyon megdöbbentem: óvodát vártam, de helyette egy iskola előkészítőbe csöppentem, etióp módra. Az 50 fős osztályban egy tanítónő és egy asszisztens dolgozik a gyerekekkel. Reggel 8-9 között reggeli, majd a zászlófelvonás után elkezdődik a tanítás. Körülbelül fél 12-ig ülnek a gyerekek az osztályban és másolják a szavakat, betűket, számokat a füzetbe (én csak a keddi órarendjüket ismerem, ennél változatosabb a tanítás, hisz a gyerekek pl. egy csomó dalt is ismernek). Utána ebédszünet fél 2-ig, majd 2-ig még egy kicsit tanulnak, leckét másolnak.

Drámázunk

Mivel még így is úgy gondoltam, hogy túl sok a szabadidőm, egy másik projektbe is félig beraktak: a Yenega Tesfa projekt keretében heti négyszer ment a mobile school-lal tanítani az utcagyerekeket.

A dráma projektem mellett ez volt a legnagyobb élményem! Ülünk a Piazza porában (a főtér Gondarban), és söröskupakok segítségével osztani tanítok gyerekeket! És nincs annál nagyobb öröm, amikor látom felcsillanni egy gyerek szemében, hogy megértette! Heti háromszor mentem velük az Piazzára és heti egyszer az Aradára (a nagy piaca a városnak). A projekt része volt még a shelterekben foglalkozásokat tartani, ebben nem vettem részt. A shelterek olyan otthonok, ahol volt utcagyerekek laknak, Yenega Tesfa pedig a helyi szervezet neve, ami ezeket üzemelteti, és akikkel szoros együttműködésben vagyunk. A csoportunknak hihetetlen élményben lehetett része (nem beszélve arról a pár emberről, akik ezt saját szemükkel látták): még Gondarban voltunk, amikor megnyitottak egy új sheltert! A lányok, akik látták a gyerekeket belépni új otthonukba, a boldogságtól és meghatottságtól sírva mesélték nekünk! A gyerekek nem bírták abbahagyni a vigyorgást, kivéve azok, akik szó szerint sokkban voltak! Az új shelter lakóit az utcáról gyűjtötték be, nem is tudták előtte, hogy MOST költözhetnek! Ez a nap nagy öröm volt az egész csoportunk számára.

Mobile school

Tanítunk

Persze minden projekt felveti a maga nem kis dilemmáit, amikről hosszú órákat beszélgettünk, megoldást persze a legritkább esetben találtunk. A Bridge egy kis üvegház, mi lesz a gyerekekkel kikerülve onnan? Hogyan tartsunk az informális oktatás eszközeivel foglalkozásokat, építsünk ki kapcsolatot a gyerekekkel, de ne túl mélyeket, mert csak 3 hónapra szól? Ha az utcagyerekeknek másfél órás foglalkozást tartunk, akkor abban a másfél órában nem tud dolgozni (rágógumi árulás, mérlegelés, stb.). Körülbelül 40 utcán élő gyerekek sikerült a projektnek egy hosszú folyamat eredményeként idén októbertől iskolába küldeni. De ha egész nap tanulnak, mikor lesz idejük dolgozni, hogy ételt tudjanak maguknak venni?

Ezek nehéz kérdések, és nincs rá egyértelmű válasz, sokunknak okoztak álmatlan éjszakákat. Mégis szerencsésnek mondhatom magam: azt az ajándékot kaptam, hogy három hónapig igazán fontos kérdésekkel foglalkozhattam. Levették rólunk a mindennapi apróságok gondjait, és az élet igazi lényegére tudtunk koncentrálni.

Ez a három hónap nem volt mindig könnyű és zökkenőmentes. De talán pont ezeknek a nehézségeknek köszönhetem, hogy annyit tanultam belőle.

A legkalsszabb csoport! (egy része...)

Autósüldözés

Ez már elég régen történt, de azt hiszem, megéri, hogy leírjam.

Egyik vasárnap délelőtt egy szabad hétvégéről tartottunk haza. Elég sokan utaztunk egy helyre, a csoport egy része azon a véleményen volt, hogy az egyik ismerősünket, aki Gondarban nagytaxizik, kérjük meg, hogy jöjjön el értünk.

Én az egyik lánnyal együtt mindenképpen tömegközlekedéssel akartunk hazajönni – ez városok közötti nagytaxit jelent – mert ezt sokkal izgalmasabbnak tartottunk. És mivel nem jött a srác, az eső pedig elállt, ezért útnak indultunk.

Egy helyen át kellett szállnunk, itt megéltünk pár izgalmas percet, de utólag visszatekintve nem is volt olyan hosszú idő, mint aminek akkor tűnt. Ott álltunk a kereszteződésben, a nagytaxik meg sorra mentek el mert tele voltak, fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán jó helyen állunk-e, itt le lehet-e stoppolni a minibuszokat. Ahogy megálltunk egy helyben, természetesen egy csomó helyi gyűlt körénk, sose lehet tudni, honnan érkeznek hirtelen. Ott álltunk egy csomó pásztorfiú társaságában, akik szerint jó helyen álltunk, és segítettek is leintegetni a minibuszokat.

Végül sikerült felszállnunk egyre, volt benne hely számunkra is. Találgattuk, hogy mi lehet a többiekkel, elindultak-e már. A nagytaxikról azt kell tudni, hogy városon belül felül fehérre, alul kékre vannak festve (minden városban), a városköziek pedig kék-fehérek, vagy sárga-fehérek vagy zöld-fehérek (nem tudom, hogy melyik mit jelent pontosan).

Itt nem a ló a lényeg (bár az is érdekes), hanem a héttérben látható nagytaxi. Na ez az, ami csak a vársono belül közlekedhet. És amit nem ott közlekedett.

Ahogy ülünk a nagytaxiban, egyszer csak látjuk, hogy megelőz minket egy fehér-kék minibusz: ez bizony az ismerősünk kocsija, benne a társaság maradékával! Nem telt el 5 perc, leintett minket egy rendőr (igen, ezt pont így kell érteni). Innen csak körülbelül tudtuk követni az eseményeket, mert amharául folytak a dolgok, de a lényeget így is megértettük. A rendőr, ahelyett, hogy a papírokat kérte volna, beült hozzánk és élénken magyarázott valamit (igen-igen: kövesd az a kocsit!). Majd az ablakon kiintegetve leintette a minket éppen megelőző másik nagytaxit, mindketten megálltunk. Rendőr barátunk elköszönt tőlünk, és átült a másik autóba (haha, a cseles nem akarta, hogy tudják, melyik autóban ül!). És autósüldözés folytatódott! Fehér-kék ismerősünk az események ezen pontján már messze járt, de sárga-fehér „rendőrautónk” üldözőbe vette!. Egy időre mindenki eltűnt a szemünk elöl, a mi kis nagytaxink az események mögött maradt…

Az autósüldözésbe a következő faluban kapcsolódtunk vissza: a sárga-fehér minibusz, amiben a rendőr ült, végre beérte a fehér-kék városi nagytaxit! Innen már nem szép a történet, mert csúnyán megbüntette, amiért városon kívül szállít utasokat, meg lehet, hogy gyorshajtásért is, azt már nem tudom, de elég gyorsan mentek.

            Ja, a tanulság? Etiópia – autósüldözés, ahol a rendőr taxival megy!

            <3

Így épül a godzso - fényképes beszámoló

A kezdetek

Leszedtük a "falakat" és tetőt csináltunk belőle

A gyerekek segítettek nekünk

Ezekből a fákból készült a támfal

Segítő kezek

Minden oldalt támfalakkal raktunk tele

A tetőre először felraktuk a sáslapokat

Tajacsu, a helyi segítőnk - tőle tanultunk sarat gyártani

Sárral tapasztjuk ki a falakat

Félresikerült kísérlet egy halastóra - mire nem jó a vastag nyleon?

A medence vize a sárba, a nylon a tetőre került

Sárcsata!!

Mindenkire szükség volt...

A sárdobó mester

A lelkes csapat

Íme!

Segítség? Segítség!

2013. október 17. Gondar

Sok olyan élményben volt részem, amivel nem könnyű megbirkózni. Teljesen máshogy kell hozzáállni a világhoz itt, hogy ezek az élmények a helyükre kerüljenek.

És teljesen máshogy kell hozzáállni az itteni világhoz, ha tényleg segíteni akarunk, és nem rombolni. Mert a legjobb szándék és legnemesebb cél mellett is hatalmas károkat tudunk okozni a helyi lakosság életében. És mindeközben még el is hihetjük magunkkal, hogy tulajdonképpen mi jót cselekszünk. Egészen közelről volt szerencsém végignézni, kívülről egy ilyen akciót.

Múlt héten egy messiáshívő-zsidó közösség orvosai tartottak egyhetes ingyenes vizsgálatot és kezeléseket, a mi szállásunk közvetlen közelében. Ezt a rendezvényt évente megtartják, több harmadik világbeli országban is.

Már hetekkel az orvosok érzekése előtt lépten-nyomon helyiek jöttek oda hozzánk, és gyógyszert kértek, sorolták a panaszaikat, vagy egyszerűen érdeklődtek, hogy mi vagyunk-e az orvosok, és ha nem, akkor mikor jönnek. Egyik reggel nagy éneklésre ébredtem, az amerikai filmekből ismert gospel, és héber nyelvű dalok. Az erkélyen kinézve pont ráláttam a szomszédos ház kertjében felállított, emberekkel tömött sátorra. Az utcán kígyózó sorok álltak. Mintha egy show-műsor közepébe csöppentem volna, bár még nem értettem teljesen, hogy miről szól ez az egész. Estére elcsöndesedett a környék, de ez csak a felszín volt: az „orvosok hetén” több száz ember töltötte az éjszakákat a szabad ég alatt, nem tudom, hogy mit és mikor ettek vagy ittak. Ültünk a házunkban, kint szakadt az eső, és nem tudtunk mit csinálni: nem tudunk még annyi teát sem készíteni, hogy mindenkinek jusson. Adhatunk-e csupán pár tucat embernek teát, amikor több százan vannak odakint?

Sok kérdést vetett fel bennünk ez az akció, a mi projektünk helyességével is kapcsolatban. Hogyan lehet segíteni, úgy hogy ne ártsunk? Vajon ha az orvosok egy ember életét megmentik ezzel az egész herce-hurcával, akkor már megérte a szenvedés, a fölélesztett és földbe tiport remények, amiket keltettek?

A projektünk vakokkal is dolgozik. A vakok szövetségéből vagy 15-20 ember együtt ment az orvosokhoz, a velük foglalkozó önkéntesek az egész napot velük töltötték, mire sorra kerültek. Sokan úgy mentek oda, hogy „Talán holnapra látni fogok!” És a végén kaptak egy napszemüveget. Az egyik gyengén-látó tanárnak a szemvizsgálat utána megmondták, hogy romlott a szeme, 7-8 dioptriás. És a kezébe nyomtak egy 5 dioptriás szemüveget: ez maradt. Húsz évig hordott egy 6 dioptriás szemüveget. Végül a mi (farandzsi!) önkénteseink intézték el, hogy legalább egy ugyanolyan dioptriát kapjon, mint amit eddig hordott, és ne gyengébbet.

            Az akció utolsó napján pár másik önkéntessel együtt én is odamentem megnézni közelről, hogy mi is történik. Természetesen soron kívül mentünk be – hiszen farandzsik vagyunk! Hamar kerítettek mellénk valakit, aki körbevezet minket. Először a sorok logikáját mutatta be. Megkérdeztük, hogy mindenki, aki itt van, kap-e kezelést, sorra kerül-e? „Nem”, hangzott a válasz, „Úgyhogy még sötétedés előtt el kell hagynunk a helyszínt, mert utána veszélyes lesz”. Összeszedtem magam, nem válaszoltam, és nem is hagytam őket faképnél.

A kezelések nagyrésze a házban folyt, előtte volt felállítva a sátor. A sátor három részre oszlott: várótér és kezelések; majd ha ezen túlestek az emberek, akkor kötelezően egy 20 perces egészségügyi oktatáson vettek részt; végül pedig félig kötelezően mehettek az imasátorba, ha kiscsoportos térítés folyt. Előzőleg ott járt önkéntesektől hallottunk már az egészségügyi oktatásról, így gondoltuk, azzal kezdjünk.

A sátor előtti sorban ült három gyerek az árvaházból, ahol dolgozom. Az egyik kisfiú az én szakkörömre (dráma) jár. Fogászati kezelésen voltak: mindegyikük kezében egy-egy fogkefe. A két lány viszonylag jól nézett ki, viszont a kisfiúnak (nevezzük most Joszefnek) kihúzták a fogát. A pulóverét felhúzta egészen az orráig, és látszott rajta, hogy mennyire meg van ijedve – valószínűleg nem gyakran jár fogorvosnál, így elég traumatikus élmény lehet számára egy foghúzás.

Az előadást vele együtt hallgattuk végig. Elöl egy amerikai nő beszélt, közben nagyokat nevetett, és láthatóan meg volt róla győződve, hogy legalább olyan fontos munkát végez most, mint egy messiás. Elég halkan beszélt, nem nagyon hallottam, egy etióp nő tolmácsolta, azt meg nem értettem. Ez már a sokadik előadás lehetett, az amerikai nő belefásulhatott, egy-egy (szerinte) vicces mondatot mondott, majd az etióp nő vagy egy percig beszélt. Ahogy elnéztem a közönséget, nem túl sok információ jutott el hozzájuk, elég minimálisan vették figyelembe a kulturális különbségeket (egy 50 éves falusi nőnek hiába beszélnek a parazitákkal és bélférgekkel fertőzött vízről, úgysem érti; a gyerekek pedig éppen mással voltak elfoglalva). Joszef pont előttem ült. A három gyerek egyedül volt, valószínűleg idekísérték őket, és a kezelés végén pedig értük jöttek. Nem láttam még gyereket ennyire egyedül a világban, mint Joszefet, ahogy ült előttem magába roskadva. És láthatóan mindenhol jobban akart lenni ebben a pillanatban, mint ezen az érthetetlen előadáson, ahol ha valaki megnyikkan, a helyi asszisztensek rögtön csendre intik az illetőt.

Az előadás után az emberek nagy része – köztük a három gyerek is – finom határozottsággal az imasátorba lett irányítva. Mi szabad akaratunkból mentünk oda. Bent köszöntött minket a közösség vezetője, aki viselkedéséből ítélve meg volt győződve róla, hogy itt ő a messiás. A két lány „meglógott” a térítés elől, Joszefet beültették az egyik kiscsoportba. Ahogy ő is „szabadult”, elindultak a kijárat felé. Oda akartam menni hozzá, hogy egy kis lelket öntsek belé. Ahogy odaértem, éppen szintén finom erőszakkal tuszkolták ki őket a kapunk. Ahogy Joszef meglátott, kétségbeesetten rám mutatott: majd talán én, a farandzsi, tudok rajta valahogy segíteni, megmenteni, akármi, vagy hogy bent várhassák meg, amíg értük jönnek, nem tudom. Annyi kétségbeesés, félelem, zavarodottság és fájdalom volt a szemében, hogy megszakadt a szívem! Megöleltem, próbáltam neki pár biztató mondatot mondani, meg hogy hétfőn várom, találkozunk a szakkörön, de nem bírtam sokáig. Az egész hely, ahogy történtek ott a dolgok, a felsőbbrendűség érzet, Joszef… Visszamentem a többiekhez, látták rajtam, hogy milyen állapotban vagyok. Az egyik lánnyal gyorsan hazamentünk, én annyira zokogtam, hogy két órán keresztül nem bírtam abbahagyni.

            Hogyan segítsünk jól? Vajon ez a hét megérte? Biztosan akadtak emberek, akiken ez nagyon sokat segített. De olyanok is, akiknek ez csak rontott a helyzetét. Etiópiában az emberek nem használnak fogkefét, hanem egy bizonyos botot rágcsálnak fogkefe helyett. Mivel nincsenek hozzászokva, a fogkefe véresre sérti az ínyüket. Ha valaki hazavisz innen egy fogkefét, akkor azt nyílván mindenki használni akarja. Etiópiában még mindig 5% körül van az AIDS fertőzöttek aránya. És innen nem kell tovább magyaráznom.

A következtetés? Az nincs. Nincsenek helyes vagy helytelen válaszok. Kérdések vannak. És érzések.

Ez az írás minden bizonnyal elég kritikusra sikerült, nem tudtam kellőképpen figyelembe venni a másik oldalt. De érzelmileg annyira érintett vagyok a történtek miatt, hogy egyszerűen nem tudtam objektívebb lenni.

Autentikus Szukot – kirándulás a Simien Nemzeti Parkban

2013. szeptember 24.

Ez volt a legspontánabb túra, amit valaha végigcsináltam. Szukotkor szerdától vasárnapig szünetünk volt, így volt időnk egy hosszabb kirándulásra. Öten a Simien Nemzeti Parkot vettük célba: Noa, Aviva, Sachaf, Rani és én.

Nem mondhatom, hogy túlzásba vittük az előkészületeket. Egy szerda délutántól vasárnap reggelig tartó hátizsákos túrát terveztünk: hátunkon minden cuccal, kempingben sátrazva. Nos, szerda reggel még nem vettük meg az ételt, a felszerelés jó része hiányzott, és még az útvonalat is csak nagyjából tudtuk. De végül tényleg akkor indult a busz Debarkba, amikor hittük, és kaját is sikerült vennünk előtte a piacon. Mit utóbb kiderült, egy picit többet is vehettünk volna, bár állítólag nem jó sokat enni egy ilyen megerőltető, magashegyi túra során. Hogy ez igaz-e, azt nem tudom, mi a biztonság kedvéért alig ettünk.

Szerda délután bejelentkeztünk a turistaközpontban, kaptunk egy scout-ot, és elindultunk felszerelésért. Scout kötelező minden túrához, idegenvezető és szakács opcionális. A scout tudja az utat, és van nála fegyver.

A felszerelés bérléssel nem jártunk sikerrel. Sátrat sikerült szereznünk, de mivel át akartak verni minket, ezért végül matracokat nem béreltünk. És hálózsákot sem, így abból eggyel kevesebb volt, mint ahányan mi. A városból is későn indultunk el, nem sikerült felstoppolnunk magunkat egy teherautóra, Rani és Sachaf jó erőben volt, Noának már volt túratapasztalata, Avivának és nekem nem. Az első nap rettenetesen nehéz volt, mindannyiunk számára. Gyönyörű tájon jártunk, de erre aligha tudtunk koncentrálni. A vezetünk egy műanyag szandálban szaladt előttünk, mi a túrabakancsainkban, hátunkon 10-15 kilóval próbáltunk vele lépést tartani – kevés sikerrel.

Délután 5 óra felé megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra – volt a válasz. Ez azt jelenti, hogy sötétedésre pont odaérünk a kempingbe. Hatkor, amikor elkezdett szürkülni, ismét megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra. Ant szaat. Fél hétkor besötétedett, bár szerencsénkre telihold volt. Egy emelkedőn kaptattunk felfelé, már jó ideje. Bejött az ünnep, egy fejlámpát odaadtunk a vezetőnknek. Hétkor ismét magabiztosan állította, hogy ant szaat, és megérkezünk. Fogytán volt az erőn, 3200 méter magasan, sötétben, egyre hűvösebb lett. Mindannyian aggódtunk: egy hálózsákkal kevesebb, nincsenek matracok, éjszaka nem lesz több 5 foknál, és ki tudja, hol van a kemping. Fél nyolc felé én voltam a gyenge láncszem. Ahogy megálltunk egy picit pihenni, elkaptam Noa karját: kérek vizet! Kivette az üvegemet a hátizsák oldalából, mutatta, hogy elfogyott. De ekkor ez már nem hatott rám, egyre azt hajtogattam, hogy vizet kérek. A fiúk hamar beértek minket, felmérték a helyzetet, és cselekedtek. Leültettek egy sziklára, fejembe nyomtak egy sapkát, kezembe fél liter vizet és a számba egy marék mazsolát. Tíz perc alatt összeszedtem magam, folytattuk az utat. A vezetőnk látva a helyzetünket kijelentette, hogy az emelkedő tetején van egy ház, ott éjszakázunk. Ahogy felnéztünk az út végére, csodás kép tárult elénk: a villamos vezetékek alatt két ló sziluettje rajzolódott ki, ahogy baktattak a sötétben.

Nem sokkal nyolc óra után (tehát már két órája sötét volt!) érkeztünk meg az emelkedő tetejére. Valóban ott volt egy ház. A család megengedte, hogy a kertjükben verjük fel a sátrunkat. Sőt, műanyag zsákokat és állatbőröket terítettek le nekünk a földre, hogy ne legyen annyira hideg. Nagyon nagy szerencsénk volt ilyen rendes emberekkel. A családfő és a vezetőnk a ház előtt éjszakáztak, és vigyáztak ránk. Valami vadállat él a környéken, szerencsére nem értettük, hogy mi, jobb is így. Reggel kávéval és kenyérrel kínáltak, és nem kellett éhgyomorral nekivágnunk az útnak. A kempingbe másfél órás gyaloglás után értünk oda, ahol egy rövid pihenő és gyors reggeli után folytattuk az utat.

Az első éjszakánk szállása

Csütörtök már könnyebb nap volt. Sötétedés előtt megérkeztünk Sankaberba, a következő kempingbe. Itt nem lehetett takarót bérelni, de elboldogultunk. Aznap már a tájra is tudtunk koncentrálni. A térkép alapján valahogy úgy képzeltem el a Simien hegyet, hogy sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék. Nos, a valóságban sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék – jó nem mindig, néha nem volt mellettünk szakadék. És ha óvatosan kifekszünk a szakadék szélére, akkor olyan látványban van részünk, mint nem sok embernek: felhők szállnak felfelé, és ha kinyújtjuk a kezünket, meg tudjuk érinteni őket! Megunhatatlan érzés a felhőkben sétálni, felülről lenézni rájuk.

Pénteken Geech felé vettük az irányt. Most tényleg sietnünk kellett, hogy még a szombat bejövetel előtt megérkezzünk és tudjunk főzni magunknak. Egyre fáradtabban vágtunk neki a napoknak, de egyre több tapasztalattal, hisz már tudtuk mire kell számítani egy-egy áttúrázott napon. Megtanultam, hogy amint megérkezünk a szálláshelyre, első dolog felverni a sátrat: bármelyik pillanatban elkezdhet szakadni az eső. A sátor felveréséhez tartozik a belső elrendezés is: a táskákkal kitömjük a szélén, kiterítjük a hálózsákokat, ha van, akkor a pokrócot/matracot is. És érdemes még világosban felvenni az összes magunkkal hozott meleg ruhát (ami nem volt sok), mert ahogy sötét lesz (igen hamar), nagyon lehűl a levegő. A sátorban pedig minél többen vagyunk, annál jobb, összebújva melegítjük egymást.

Kora délután egy gyönyörű vízeséshez értünk, ahol szintén két másik kis csoporttal találkoztunk. A bátrabbak megfürödtek a patakban (én nem tartoztam közéjük), majd megebédeltünk. Aznap reggel próbáltunk valami kaját venni, de semmit nem lehetett kapni. Az egyik túravezető, akivel összebarátkoztunk az előző estéken, a saját túrázóinak csomagjából adott nekünk egy bucit. Ez volt az egyetlen nap, amikor sóvárogva néztem a másik csoport ebédjét: fejenként akkora szendvicset ettek, mint amennyi ételünk nekünk összesen nem volt ötünkre. De nem is baj, hisz teli gyomorral nehezebb a túra!

Én, Noa, Aviva

Az első este kivételével a kijelölt táborhelyeken aludtunk – ezek nagyjából 5-7 órányi járásra vannak szétszórva a hegyen. Így esténként már egy megszokott társaság gyújt össze a kemping konyhának kinevezett gozsójában. A kísérők minden este tábortüzet gyújtottak itt, és bár a füst elég fojtogató volt, de kint elég hideg volt ahhoz, hogy itt melegedjen mindenki. Geechben különösen hideg volt, esett az eső, ami szintén varázslatos élmény, mert benne voltunk a felhőben. A tűz körül énekelni kezdtünk, mindenki a maga nyelvén, aztán közösen angolul. Végül rátaláltunk a „János bácsi keljen fel” című dalra, amiről kiderült, hogy mindannyiunk nyelvén létezik. Végül hat nyelven, kánonban énekeltük a dalt: franciául, flamandul, hollandul, magyarul, amharául és héberül.

Szombatra kellőképpen elfáradtunk, így eldöntöttük, hogy aznapra bérlünk egy szamarat, ami két táskát elvisz. Így csak vizet, a maradék ételünket és meleg ruhát cipeltünk aznap magunkkal. A fiúk vittek egy-egy nehéz táskát, mi lányok felváltva vittük a meleg ruhákat. Így egész könnyű volt a túra, bőven sötétedés előtt érkeztünk meg Chenekbe, az utolsó állomásunkra. Itt szerencsére nem csak takarót tudtunk bérelni, a lodge-ban indzserát és tésztát is lehetett kapni, ami nekünk különösen jó volt, mert már az utolsó morzsáinkat is megettük.

 Ahogy haladtunk előre, egyre magasabbra is értünk, így esténként egyre hidegebb volt. Állítólag gyönyörű volt az ég éjjel, de én annyira fáztam, hogy még ez az élmény sem mozdított ki a sátorból, ahol legalább egy picit melegebb volt. Hajnalban jégvirágok voltak a sátrakon.

Chenekben kocsit béreltünk, és azzal mentünk vissza Gondarba. Szinte el sem hittük, hogy tényleg mekkora utat tettünk meg, minden cuccunkkal a hátunkon. Azt hiszem, ez volt a legautentikusabb szukotom: vándorlás és sátor. De azért nagyon jó volt újra ágyban aludni.

Útban a keming felé, helyieknél vendégeskedünk :)

Aviva, Noa, Sachaf, a vezetőnk, Rani, én

You, you! Money, money!

 2013. szeptember 15.

Minden városnak megvan a maga arculata, és megvannak a maga módszerei pénzkérésre.

Eddig négy helyen tapasztaltam meg a különböző fortélyokat.

Addisz Abebában voltak az emberek a legszemtelenebbek, ott találkoztam a legtöbb nyomorral is. Lépten-nyomon utcagyerekek, koldusok, nő két-három gyerekkel (sokszor a picibabákat bérbe veszik, így több pénzt tudnak keresni). Ahogy mentünk az utcán, folyton ránk tapadt egy-két koldus, két-három gyerek: Money! Money! You, you! Mögöb mögöb! (étel, étel!) Nem lehetett őket lerázni, csak ha tovább mentünk, és kiértünk a „területükről”. De akkor jöttek a következők. És az embernek majd megszakadt a szíve, de akkor sem szabadott adni, még egy birrt sem (kb.12 Ft), mert azt már a legelején jól a lelkünkre kötötték, hogy nehogy pénzt adjunk gyerekeknek az utcán: ezzel csak elvonjuk őket az iskolától, azt tanítjuk nekik, hogy megéri az utcán koldulni.

Gondarban pár nap után lecsengett a farandzsi-láz, hamar elterjedt a hír, hogy megérkezett a következő önkéntes csoport Izraelből, és a gyerekek sem nyüzsögnek annyit körülöttünk az utcán. Itt már nem csak koldulókkal találkoztunk, hanem a legtöbbjüknek munkájuk is van: a gyerekek vagy rágót és papírzsepit, vagy mogyorót árulnak; cipőt mosnak vagy 1 birrért ráállhatsz a mérlegre – a legtöbb embernek nincs otthon mérlege.

Lalibelában egy újfajta módszerrel is találkoztunk a hagyományos „You, you, money money” mellett. Odacsapódik mellénk egy tizenéves fiú, kezében egy papírt lobogtat: egy futball csapat tagja, és arra kér minket, hogy támogassuk a csapatát, hogy tovább tudjanak játszani, esetleg adjunk pénzt focilabdára. Hogy mennyi igaz a történetből, nem tudom, tény azonban, hogy elég sok kis focisztárral találkoztunk a városban.

Azt hiszem nekem leginkább mégis a bahir dari gyerekek lopták be magukat a szívembe. Ahogy mentünk a vízesésekhez (kellemes félórás séta), lépten-nyomon gyerek bukkantak elő, kezükben különböző kézműves termékek: nádból készült furulya, fonott kis dobozkák, tehénbőrből készült „uzsonnás doboz”.

Az amhara hangsúlyozás miatt sok etióp (főleg a gyerekek) angolul magas fejhangon beszélnek, a szavak végén megemelve a hangsúlyt. Na most ezen a hangon próbáljátok meg elképzelni a következő párbeszédet:

-        Madam, my name is Yerus. Do you want to buy it?

-        No, thank you.

-        My name is Yerus, I give you a special price.

-        Thank you, but I don’t need it. I don’t want to buy it.

-        You don’t have to buy it. You go to the waterfall, you see it, come back and buy it.

-        Ok, but I don’t need it. I won’t buy.

-        You don’t have to buy. You go to the waterfall, you see it, come back and buy it.

-        Thank you, but I won’t buy it.

-        Ok, you came back, and if you want, you buy it. Don’t forget, my name is Yerus. You come back, and you buy from Yerus.

És valóban, amikor jöttünk visszafelé, minden gyerek, aki bemutatkozott nekünk, várt ránk, és emlékeztetett, hogy ki is ő, és ugye akkor most veszünk valamit.

Mindezt egy cseppet sem tolakodóan, hanem a világ legudvariasabb és legkedvesebb módján tették. Találkoztunk egészen pici, 6-7 éves gyerekekkel is, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt, hogy mit mondanak, mert ha visszakérdeztünk valamit, csak megismételték a már elhangzott mondatokat.

            Mindenesetre ha Bahir Darban jársz, a Kék-Nílus vízesésnél, don’t forget to by from Yerus. És mindenképpen próbáld ki a tűzön pirított kukoricát!

Képek a Kék-Nílus vízesésről

Ros Hásáná Gondarban

2013. szeptember 7.

Szeretem a kihívásokat, izgalmassá teszik az életet. Ros hásánakor elég sok kihívásban volt részünk.

Minden sábátkor sajátos problémával állunk szemben: mikor jön be az ünnep, és mikor megy ki? Semmilyen megbízható forrás nem áll rendelkezésünkre. Tudjuk, hogy mikor sötétedik, ha van internet még a naplemente időpontját is meg tudjuk nézni. Úgyhogy ahhoz képest, nagyjából eldöntjük, hogy mikor kell gyertyát gyújtani. Az ünnep kimenetele már könnyebb. Ha már látunk egy csomó csillagot, vagy ha felhős az ég, de vaksötét van, akkor minden rendben, lehet csinálni a havdalát.

18 vagyunk önkéntesek (illetve jelen pillanatban már csak 17-en, mert egy lánynak haza kellett mennie), 7-en vannak a vezetőségben, és 13 vendéget vártunk az ünnep első estéjére: nagyrészt éppen itt kiránduló izraeliek találtak meg minket. Így hát rengeteget kellett főzni. Ami több okból is nehézségekbe ütközött: az ünnep előtt folyton áramszünetek voltak (tehát a villanysütő és villanyfőzőlap nem működött), illetve elfogyott a gáz (így hát a gázfőzőlap is csak díszként funkcionált). De semmi baj, mert a hozzávalók nagy része úgy is csak az ünnep előestéjének napján érkezett meg, amikorra visszajött az áram, és megjött a gáz.

Végül csodálatos vacsora készült (ami a legkisebb mértékben sem az én érdemem, mert én csak zöldséget vágtam és mosogattam – az igazi érdem a csoport három konyhatündérét illeti), jutott mindenkinek, és maradt is az ünnep többi napjára.

A következő izgalom rögtön másnap este ért minket, amikor hirtelen úgy gondolta a víz, hogy most elfogy. Szerencsére végül rövid szünet és egy kis szerelés után meggondolta magát.

Hála az izraeli szorgos szülőknek, éppen hogy időben, de még az ünnep előtt megérkeztek a felmentő csomagok: sófár és 24 óráig égő gyertya, thina (szezámmagkrém), sütőpapír és egyéb felettébb hasznos, ám itt elég nehezen beszerezhető dolgok.

Az ünnep első napját az egész szobám (négyen voltunk, már csak hárman) kellemes semmit tevéssel töltöttük, főleg az ágyban olvasva: mindannyiunkat alaposan kifárasztott az első három hét rengeteg új élménye, és a lalibeliai kirándulás. Így a közös Taslich szertartásra csak Ros hásáná második napján került sor. Öten vallásosak, és még ketten indultunk a közeli folyóhoz. Erre csak most figyeltem föl, de Gondarban szinte egyáltalán nincsenek magán autók, csak bajaj, nagytaxi és teherautók. Viszont az összes forgalomban lévő jármű legalább olyan jó állapotban van, mint az utak nagy része, úgyhogy mire odaértünk a tőlünk 10 percre lévő folyóhoz, már úgy éreztem megfulladok a kipufogó gázban. Hogy el lehessen képzelni a rövid sétánkat a folyónkhoz, még egy dolgot meg kell említenem az utakról: a járdák teljes hiányát. Az úttest egyszerre az autóké, gyalogosoké és a tehén- illetve kecske csordáké. Ami meglepő módon sokkal óvatosabb vezetést eredményez, mert ha egy autó elüt mondjuk egy tehenet, akkor mindegy ki volt a hibás, ki kell fizetnie az árát – ami nem kevés pénz.

Magyarországon minden évben a Zachoros csoporttal mentem Taslichot csinálni az újlipótvárosi Duna-partra. Imádom a hangulatát az egésznek. Morzsát szórunk, tanulunk egy picit az ünnepről, együtt vagyunk. Mindig egy picit nehéz az ünnep nem otthon, és a közös Taslich nagyon hiányzott. Bár egy picit kárpótolt az élmény, mert ilyen „társaságban” otthon nem lehet részünk. A kétes tisztaságú, meglehetősen barna színű folyóban egy asszony épp egy jerikánt töltött meg vízzel, amikor odaértünk. Kicsit följebb fiúk mosták a ruhájukat a folyóban, illetve egyikük saját magát is, elég hiányos öltözékben. Azért ilyet nem látni a Duna-parton…