2013. szeptember 7.
Szeretem a kihívásokat,
izgalmassá teszik az életet. Ros hásánakor elég sok kihívásban volt részünk.
Minden sábátkor sajátos
problémával állunk szemben: mikor jön be az ünnep, és mikor megy ki? Semmilyen
megbízható forrás nem áll rendelkezésünkre. Tudjuk, hogy mikor sötétedik, ha
van internet még a naplemente időpontját is meg tudjuk nézni. Úgyhogy ahhoz
képest, nagyjából eldöntjük, hogy mikor kell gyertyát gyújtani. Az ünnep
kimenetele már könnyebb. Ha már látunk egy csomó csillagot, vagy ha felhős az
ég, de vaksötét van, akkor minden rendben, lehet csinálni a havdalát.
18 vagyunk önkéntesek (illetve
jelen pillanatban már csak 17-en, mert egy lánynak haza kellett mennie), 7-en
vannak a vezetőségben, és 13 vendéget vártunk az ünnep első estéjére: nagyrészt
éppen itt kiránduló izraeliek találtak meg minket. Így hát rengeteget kellett
főzni. Ami több okból is nehézségekbe ütközött: az ünnep előtt folyton
áramszünetek voltak (tehát a villanysütő és villanyfőzőlap nem működött),
illetve elfogyott a gáz (így hát a gázfőzőlap is csak díszként funkcionált). De
semmi baj, mert a hozzávalók nagy része úgy is csak az ünnep előestéjének
napján érkezett meg, amikorra visszajött az áram, és megjött a gáz.
Végül csodálatos vacsora készült
(ami a legkisebb mértékben sem az én érdemem, mert én csak zöldséget vágtam és
mosogattam – az igazi érdem a csoport három konyhatündérét illeti), jutott
mindenkinek, és maradt is az ünnep többi napjára.
A következő izgalom rögtön másnap
este ért minket, amikor hirtelen úgy gondolta a víz, hogy most elfogy.
Szerencsére végül rövid szünet és egy kis szerelés után meggondolta magát.
Hála az izraeli szorgos
szülőknek, éppen hogy időben, de még az ünnep előtt megérkeztek a felmentő
csomagok: sófár és 24 óráig égő gyertya, thina (szezámmagkrém), sütőpapír és
egyéb felettébb hasznos, ám itt elég nehezen beszerezhető dolgok.
Az ünnep első napját az egész
szobám (négyen voltunk, már csak hárman) kellemes semmit tevéssel töltöttük,
főleg az ágyban olvasva: mindannyiunkat alaposan kifárasztott az első három hét
rengeteg új élménye, és a lalibeliai kirándulás. Így a közös Taslich
szertartásra csak Ros hásáná második napján került sor. Öten vallásosak, és még
ketten indultunk a közeli folyóhoz. Erre csak most figyeltem föl, de Gondarban
szinte egyáltalán nincsenek magán autók, csak bajaj, nagytaxi és teherautók.
Viszont az összes forgalomban lévő jármű legalább olyan jó állapotban van, mint
az utak nagy része, úgyhogy mire odaértünk a tőlünk 10 percre lévő folyóhoz,
már úgy éreztem megfulladok a kipufogó gázban. Hogy el lehessen képzelni a
rövid sétánkat a folyónkhoz, még egy dolgot meg kell említenem az utakról: a
járdák teljes hiányát. Az úttest egyszerre az autóké, gyalogosoké és a tehén-
illetve kecske csordáké. Ami meglepő módon sokkal óvatosabb vezetést
eredményez, mert ha egy autó elüt mondjuk egy tehenet, akkor mindegy ki volt a
hibás, ki kell fizetnie az árát – ami nem kevés pénz.
Magyarországon
minden évben a Zachoros csoporttal mentem Taslichot csinálni az újlipótvárosi
Duna-partra. Imádom a hangulatát az egésznek. Morzsát szórunk, tanulunk egy
picit az ünnepről, együtt vagyunk. Mindig egy picit nehéz az ünnep nem otthon,
és a közös Taslich nagyon hiányzott. Bár egy picit kárpótolt az élmény, mert
ilyen „társaságban” otthon nem lehet részünk. A kétes tisztaságú, meglehetősen
barna színű folyóban egy asszony épp egy jerikánt töltött meg vízzel, amikor
odaértünk. Kicsit följebb fiúk mosták a ruhájukat a folyóban, illetve egyikük
saját magát is, elég hiányos öltözékben. Azért ilyet nem látni a Duna-parton…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése