You, you! Money, money!

 2013. szeptember 15.

Minden városnak megvan a maga arculata, és megvannak a maga módszerei pénzkérésre.

Eddig négy helyen tapasztaltam meg a különböző fortélyokat.

Addisz Abebában voltak az emberek a legszemtelenebbek, ott találkoztam a legtöbb nyomorral is. Lépten-nyomon utcagyerekek, koldusok, nő két-három gyerekkel (sokszor a picibabákat bérbe veszik, így több pénzt tudnak keresni). Ahogy mentünk az utcán, folyton ránk tapadt egy-két koldus, két-három gyerek: Money! Money! You, you! Mögöb mögöb! (étel, étel!) Nem lehetett őket lerázni, csak ha tovább mentünk, és kiértünk a „területükről”. De akkor jöttek a következők. És az embernek majd megszakadt a szíve, de akkor sem szabadott adni, még egy birrt sem (kb.12 Ft), mert azt már a legelején jól a lelkünkre kötötték, hogy nehogy pénzt adjunk gyerekeknek az utcán: ezzel csak elvonjuk őket az iskolától, azt tanítjuk nekik, hogy megéri az utcán koldulni.

Gondarban pár nap után lecsengett a farandzsi-láz, hamar elterjedt a hír, hogy megérkezett a következő önkéntes csoport Izraelből, és a gyerekek sem nyüzsögnek annyit körülöttünk az utcán. Itt már nem csak koldulókkal találkoztunk, hanem a legtöbbjüknek munkájuk is van: a gyerekek vagy rágót és papírzsepit, vagy mogyorót árulnak; cipőt mosnak vagy 1 birrért ráállhatsz a mérlegre – a legtöbb embernek nincs otthon mérlege.

Lalibelában egy újfajta módszerrel is találkoztunk a hagyományos „You, you, money money” mellett. Odacsapódik mellénk egy tizenéves fiú, kezében egy papírt lobogtat: egy futball csapat tagja, és arra kér minket, hogy támogassuk a csapatát, hogy tovább tudjanak játszani, esetleg adjunk pénzt focilabdára. Hogy mennyi igaz a történetből, nem tudom, tény azonban, hogy elég sok kis focisztárral találkoztunk a városban.

Azt hiszem nekem leginkább mégis a bahir dari gyerekek lopták be magukat a szívembe. Ahogy mentünk a vízesésekhez (kellemes félórás séta), lépten-nyomon gyerek bukkantak elő, kezükben különböző kézműves termékek: nádból készült furulya, fonott kis dobozkák, tehénbőrből készült „uzsonnás doboz”.

Az amhara hangsúlyozás miatt sok etióp (főleg a gyerekek) angolul magas fejhangon beszélnek, a szavak végén megemelve a hangsúlyt. Na most ezen a hangon próbáljátok meg elképzelni a következő párbeszédet:

-        Madam, my name is Yerus. Do you want to buy it?

-        No, thank you.

-        My name is Yerus, I give you a special price.

-        Thank you, but I don’t need it. I don’t want to buy it.

-        You don’t have to buy it. You go to the waterfall, you see it, come back and buy it.

-        Ok, but I don’t need it. I won’t buy.

-        You don’t have to buy. You go to the waterfall, you see it, come back and buy it.

-        Thank you, but I won’t buy it.

-        Ok, you came back, and if you want, you buy it. Don’t forget, my name is Yerus. You come back, and you buy from Yerus.

És valóban, amikor jöttünk visszafelé, minden gyerek, aki bemutatkozott nekünk, várt ránk, és emlékeztetett, hogy ki is ő, és ugye akkor most veszünk valamit.

Mindezt egy cseppet sem tolakodóan, hanem a világ legudvariasabb és legkedvesebb módján tették. Találkoztunk egészen pici, 6-7 éves gyerekekkel is, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt, hogy mit mondanak, mert ha visszakérdeztünk valamit, csak megismételték a már elhangzott mondatokat.

            Mindenesetre ha Bahir Darban jársz, a Kék-Nílus vízesésnél, don’t forget to by from Yerus. És mindenképpen próbáld ki a tűzön pirított kukoricát!

Képek a Kék-Nílus vízesésről

Ros Hásáná Gondarban

2013. szeptember 7.

Szeretem a kihívásokat, izgalmassá teszik az életet. Ros hásánakor elég sok kihívásban volt részünk.

Minden sábátkor sajátos problémával állunk szemben: mikor jön be az ünnep, és mikor megy ki? Semmilyen megbízható forrás nem áll rendelkezésünkre. Tudjuk, hogy mikor sötétedik, ha van internet még a naplemente időpontját is meg tudjuk nézni. Úgyhogy ahhoz képest, nagyjából eldöntjük, hogy mikor kell gyertyát gyújtani. Az ünnep kimenetele már könnyebb. Ha már látunk egy csomó csillagot, vagy ha felhős az ég, de vaksötét van, akkor minden rendben, lehet csinálni a havdalát.

18 vagyunk önkéntesek (illetve jelen pillanatban már csak 17-en, mert egy lánynak haza kellett mennie), 7-en vannak a vezetőségben, és 13 vendéget vártunk az ünnep első estéjére: nagyrészt éppen itt kiránduló izraeliek találtak meg minket. Így hát rengeteget kellett főzni. Ami több okból is nehézségekbe ütközött: az ünnep előtt folyton áramszünetek voltak (tehát a villanysütő és villanyfőzőlap nem működött), illetve elfogyott a gáz (így hát a gázfőzőlap is csak díszként funkcionált). De semmi baj, mert a hozzávalók nagy része úgy is csak az ünnep előestéjének napján érkezett meg, amikorra visszajött az áram, és megjött a gáz.

Végül csodálatos vacsora készült (ami a legkisebb mértékben sem az én érdemem, mert én csak zöldséget vágtam és mosogattam – az igazi érdem a csoport három konyhatündérét illeti), jutott mindenkinek, és maradt is az ünnep többi napjára.

A következő izgalom rögtön másnap este ért minket, amikor hirtelen úgy gondolta a víz, hogy most elfogy. Szerencsére végül rövid szünet és egy kis szerelés után meggondolta magát.

Hála az izraeli szorgos szülőknek, éppen hogy időben, de még az ünnep előtt megérkeztek a felmentő csomagok: sófár és 24 óráig égő gyertya, thina (szezámmagkrém), sütőpapír és egyéb felettébb hasznos, ám itt elég nehezen beszerezhető dolgok.

Az ünnep első napját az egész szobám (négyen voltunk, már csak hárman) kellemes semmit tevéssel töltöttük, főleg az ágyban olvasva: mindannyiunkat alaposan kifárasztott az első három hét rengeteg új élménye, és a lalibeliai kirándulás. Így a közös Taslich szertartásra csak Ros hásáná második napján került sor. Öten vallásosak, és még ketten indultunk a közeli folyóhoz. Erre csak most figyeltem föl, de Gondarban szinte egyáltalán nincsenek magán autók, csak bajaj, nagytaxi és teherautók. Viszont az összes forgalomban lévő jármű legalább olyan jó állapotban van, mint az utak nagy része, úgyhogy mire odaértünk a tőlünk 10 percre lévő folyóhoz, már úgy éreztem megfulladok a kipufogó gázban. Hogy el lehessen képzelni a rövid sétánkat a folyónkhoz, még egy dolgot meg kell említenem az utakról: a járdák teljes hiányát. Az úttest egyszerre az autóké, gyalogosoké és a tehén- illetve kecske csordáké. Ami meglepő módon sokkal óvatosabb vezetést eredményez, mert ha egy autó elüt mondjuk egy tehenet, akkor mindegy ki volt a hibás, ki kell fizetnie az árát – ami nem kevés pénz.

Magyarországon minden évben a Zachoros csoporttal mentem Taslichot csinálni az újlipótvárosi Duna-partra. Imádom a hangulatát az egésznek. Morzsát szórunk, tanulunk egy picit az ünnepről, együtt vagyunk. Mindig egy picit nehéz az ünnep nem otthon, és a közös Taslich nagyon hiányzott. Bár egy picit kárpótolt az élmény, mert ilyen „társaságban” otthon nem lehet részünk. A kétes tisztaságú, meglehetősen barna színű folyóban egy asszony épp egy jerikánt töltött meg vízzel, amikor odaértünk. Kicsit följebb fiúk mosták a ruhájukat a folyóban, illetve egyikük saját magát is, elég hiányos öltözékben. Azért ilyet nem látni a Duna-parton…

Az utolsó sabat

 2013. szeptember 2.

Nem az enyém, hanem a falassa zsidó közösségé Etiópiában. Illetve most már megvolt az első sábátjuk Izraelben, hisz múlt héten fejeződött be, immár többedszerre hivatalosan az etióp alija.

Izrael Állam kinyilatkoztatta, hogy nincs több zsidó Etiópiában, a gondari központot bezárják, az alijának vége. És mégis, újra és újra találtak még zsidókat itt. Illetve az utolsó alija-hullám során már nem béta izraelről beszéltek, hanem falassákról: olyan zsidókról, akik az üldöztetés miatt (pl. nem lehetett saját földjük, ami olyan társadalomban, ahol 80% földművelésből él, nagyon nehéz) kikeresztelkedtek, és csak tudatukban maradtak meg zsidónak. Így a falassa közösségnek, az alija után be kell térnie Izraelben.

Az etióp alija nagyon sok kérdést vet föl. Az etióp diaszpóra nagyon különleges. A Szóbeli Tan, nem jutott el hozzájuk, a Tóra alapján éltek. Az életformájuk is nagyban különbözött a zsidóság nagy részének életformájától. Falvakban éltek, áram és folyóvíz nélkül, főleg kézművesek vagy farmerek voltak. A modern Izraelhez képest hatalmas technikai lemaradásban, egy teljesen különböző zsidósággal, óriási kulturális különbséggel. És mégis, zsidóságuk központjában mindig is Jeruzsálem állt: a vágy, hogy ott élhessenek, generációkon keresztül élt. 1984-ben, a Mózes hadművelettel érkezett az első alija Izraelbe. De nem az álmaikban élő tejjel-mézzel folyó Kánaánba érkeztek, nem a próféták és ősapák földjére. Hanem egy modern országba, folyóvízzel, árammal és számlákkal, másodper mutatóval, és mégis csak egy fehér társadalommal, aki kis gyanakvással figyelte újonnan érkezett fekete testvéreit.

Jött a többi alija-hullám, egyre több etióp zsidó érkezett Izraelbe. Családok újraegyesültek, traumák halmozódtak, tanulták a modern életet. Kik jobban, kik kevésbé illeszkedtek be a társadalomba, de legtöbbjükben ott él az erős akarat, hogy „olyanok legyünk, mint a többiek”. A következő generációnak már könnyebb lesz.

És akkor megérkeztek falassa testvéreik. Akik ugyan zsidók, de kitértek, és most visszatérnek. Nincs könnyű dolguk, hisz több oldalról is megkérdezik motivációjukat. Már Izraelben élő Béta Izrael közösség egy része kissé ferde szemmel néz rájuk: „mi a legnehezebb időben is zsidók maradtuk, ti miért nem?”. Izrael is egy kissé nehézkesen fogadja őket: „nem csak azért jöttök, mert itt jobb, mint ott?”.

De ők mégis jönnek: van, aki 15 éve ott hagyta a faluját, hogy Gondarba jöjjön, és megtanulja a zsidó szokásokat. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy zsidók lehessenek. Elítélhetjük-e őket azért, mert a legnehezebb időben otthagyták a vallásukat, és most megpróbálnak visszatérni hozzá? Igaz, hogy volt, aki megmaradt zsidónak akkor is, amikor tényleg nem érte meg. De kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felettük?

Az évek során egy elkötelezett zsidó közösség épült fel Gondarban. Rengeteget tanultak, és mindent megtettek, hogy zsidók legyenek. És akkor elkezdődött a kálváriájuk. Ki alijázhat? És mi alapján? Aki anyai ágon zsidó? Aki apai ágon? Akinek erről az oldalról így, vagy arról az oldalról úgy van zsidó felmenője? Alijázott egy csoport, megváltoztatták a kritériumokat. Alijázott egy másik csoport, ismét újra gondolták. Befejezettnek nyilvánították az aliját, újra megnyitották.

És most megint befejezettnek nyilvánították. Közel 2000 ember azonban itt maradt, őket elutasították. Ismét családok szakadtak szét. Van például egy kisfiú, akinek elváltak a szülei: ő itt maradt az anyjával és többi testvérével, még apja már Izraelben van. Bár már most megindultak a pletykák, hogy talán mégsem végleges az alija leállítása. A zsinagógát végül mégsem zárták be a megadott időpontban, az ünnepek végéig még működik, és utána pedig új helyre költözik. Talán ha az itt maradt közösség megmutatja, hogy a Szochnut támogatása nélkül is képes és akar zsidó közösség lenni, tényleg belső motivációból, akkor újragondolják az aliját.

Ünnepélyes fogadtatásban részesültek az „utolsó” etióp zsidók Izraelben. Kék-fehér zászlók mögé rejtették a politikát, a rájuk váró nehézségeket. Ők pedig boldogan-szorongva léptek az Ígéret Földjére, ahova annyi év óta vágyódtak, és amiért annyi nehézséget vállaltak.

Felejtsük el egy pillanatra a kritikákat, a politikát, a nehézségeket. Hisz az etióp zsidók szinte egésze mégiscsak abban az országban van, ahova annyira vágyott. És igaz sok nehézséggel kell szembenézniük, de legtöbbjük optimista. Izraellel közösen birkóznak meg a kulturális különbségekkel, a felmerülő problémákkal. Nem könnyű integrálni egy ennyire különböző helyről érkező ekkora tömeget. Nem is várhatjuk el, hogy zökkenőmentesen, egy-két év alatt végbemenjen a folyamat. Egy-két generációnak kell felnőnie ehhez Izraelben. Még nem nőttek föl. Se az etióp zsidók, és talán Izrael sem. Sokat beszélgettünk erről a csoportban, mindenféle származású (etióp is) izraeliekkel. És én bízom benne, hogy idővel egyre inkább csökkennek a szocio-ekonomiai különbségek, az etióp bevándorlók megértik Izraelt, és Izrael is megérti az etióp bevándorlókat.

Képek a közösségből (Yael Shaltiel)

Rólunk

 2013. augusztus 27.

Még nem meséltem a csoportról, pedig igazán érdemes. Nagyszerű csoportnak lehetek a tagja, és igazán hálás vagyok, hogy a tagja lehetek.

Ami leginkább jellemzi a csoportot, hogy ez tényleg egy csoport. Az első pillanattól kezdve felelősséggel voltunk egymásért, és evidens volt, hogy amink van, megosztjuk a többiekkel. Egyszer ez egyikünk fizet picit többet az étteremben, máskor a másik. Ha vesz valaki mondjuk egy csomag kekszet, magától értetődik, hogy abból bárki ehet. Rögtön az elején beosztás készítettünk, hogy melyik nap kik mosogatják el a közös edényeket.

Minden szobához tartozik egy fürdőszoba, vécével. A kérdés, hogy működik-e. Nálunk például nem működik a zuhanyzó, a vécé csak ma romlott el, pedig tényleg a kosárba dobtuk a vécépapírt és nem a vécébe. Egymáshoz járunk fogat mosni és zuhanyozni, attól függően, hogy melyik szobában mi működik. Lélekben előre felkészültem, hogy 3 hónapig hideg vízzel fogok zuhanyozni itt. Már ha egyáltalán van víz. Az elmúlt két napban jutott nekem meleg víz, úgyhogy igen furcsa volt újra beállni a hideg víz alá.

Áram is általában van. Internet már ritkábban. Gyümölcsből banán, zöldségből paradicsom, avokádó és hagyma. Meg rengeteg hüvelyes. A farandzsi boltban még számunkra is sok pénzért, de árulnak csokit, cornflakes-t. Reggeli dabu (helyi zsömle) paradicsommal vagy avokádóval, esetleg rántotta. Ebéd indzsera, rízs, tészta, hüvelyesek, vacsora szintén. Sabatkor el vagyunk kényeztetve, mert magunkra főzünk, nagyon finom ételeket.

Az estéink nyugodtan telnek. Az afrikai óra 6 órát „késik”: nagyjából napkeltétől számolják az időt, reggel 6, az reggel 12 óra. Este fél 7 körül sötétedik, 8-kor zárnak az éttermek, 11 körül a szórakozóhelyek. Sötétedéskor már nem tanácsos egyedül lenni az utcán, ilyenkor megváltozik az utca összetétele… Ezért este 10kor már úgy érezzük, hogy nagyon-nagyon késő van, főleg ha másnap dolgozunk, úgyhogy 11kor már általában lefekszünk aludni.

A csapatom munkabeosztása egyelőre a következő: délelőtt az árvaház farmján dolgozunk, délután foglalkozást tartunk a gyerekeknek. A farmon van egy saját részünk, ahol egy példa-farmot hozunk létre, hogy itt tanítsuk a falusiakat a hagyományos és modern földművelés ötvözetére. Ezen héten kezdtük el építeni a godzsót, ami a hagyományos építészet egyik formája: kör alakú kunyhó, fából és sárból. Egyik Blazsikba vezető sétánkon találkoztunk egy férfival, aki éppen egy godzsóhoz csinálta a sarat. Így felbéreltük őt három napra, hogy tanítson meg minket megfelelő sarat csinálni a kunyhónkhoz. A godzsónkon ezzel a férfival, és az árvaházbeli fiúkkal közösen dolgozunk. Mivel az iskola itt csak az esős évszak végén kezdődik, ami szeptember vége, úgyhogy a gyerekeknek nincs semmi dolguk, és mivel unatkoznak, jönnek segíteni nekünk.

Jövő héten elkezdjük rendesen a foglalkozásokat is, ezen a héten még inkább ismerkedünk egymással.

Az egyik projektje a programunknak a Nala. Etiópia vizeinek nagy része férgekkel fertőzött, a projektben résztvevő önkéntesek figyelemfelhívó kampányt folytatnak iskolákban, tanítják a gyerekeket, hogyan lehet ezt elkerülni. Például ne járjunk mezítláb, ne menjünk bele a folyóba, vécé után mossunk kezet. A földműves projektékes példája mindannak, amit nem szabad csinálni: átvágtunk a folyón mezítláb, állott vizű pocsolyából merjük a vizet a godzsóhóz kellő sárhoz, majd mezítláb tapicskolunk benne, dagonyázzuk, végül hozzátapasztjuk a kunyhó alapján képző fa rudakoz.

Semmi baj, majd otthon elmegyünk az orvoshoz a bélféregirtó tablettáért.

Épül a gozsó

A csoport nagyrésze Lalibelában

Hely-telen?

 2013. augusztus 23.

Ha leintünk egy nagytaxit a Piazzán (a város főtere), már minden sofőr tudja, hogy mi vagyunk az izraeli farandzsik, és azt is, hol fogunk leszállni. Ismernek minket a városban. Sétálunk az utcán, és lépten nyomon ránk köszönnek, hogy „Sálom, má kore?” Másfél éve van Ten Projekt Gondarban. És minden egyes turnusban felmerül a kérdés: mit is keresünk mi itt tulajdonképpen? Nem mint egyének, hanem mint csoport. Jöttünk megváltani a világot? Három hónap alatt? Komolyan? Jobb lesz attól a világ, ha megtanítjuk egy vak kisfiúnak, hogy néz ki egy autó? Hiszen olyan okok miatt vakulnak meg gyerekek százai minden évben, ami nagyon könnyen elkerülhető lenne! Etiópia lakosságának 5%-a vak, és 5%-a szenved AIDS-ben. 80 000 000 ember él Etiópiában.

Ekkora számok ellen nem lehet harcolni. És mégis annyi NGO szervezet próbál harcolni ezek ellen a számok ellen. A hangsúly a hogyanon van.

Felmerül az örök kérdés: hol, mibe és hogyan van jogom beleszólni? Egyáltalán van-e jogom bármibe is beleszólni itt? Megmondhatom-e egy tanárnak, hogy ne üsse meg a gyerekeket? Adhatok-e 7 egyszülős családnak modern öntözőberendezést, hogy a száraz évszakban is tudjon földet művelni, és ne kelljen 1-2 gyerekének a Piazzára költöznie? Mi lesz a többi családdal? Bevezetethetem-e az áramot egy faluba? Tényleg jobb lesz attól az életük, ha van villany és tévé ettől kezdve a kunyhójukban? Tényleg ettől lesz jobb az életük?

Osztogathatok-e fogkefét utcagyerekeknek, akik még soha életükben nem mostak fogat? Jót teszek azzal az árváknak, ha svájci támogatók pénzéből átlagon felüli környezetben nevelkedhetnek 18 éves korukig, majd utána hirtelen talán újra az utcán találják magukat?

Rengeteg kérdést vet föl az önkéntes munka, a segítés egy másik kulturális közegben. Minden egyes lépést százszor át kell gondolni, mielőtt megtesszük. Nagyon sok szervezetről hallottunk, aki nagyon jól hangzó, gyönyörű dolgokat tettek, főleg afrikai országokban, és 2-3 év múlva az eredmény elképesztően szomorú volt. Bevezették a vizet egy faluba, 3 év múlva széthullott a közösség. Egy önkéntes elutazásakor szétosztogatta a dolgait a falusiak között, pár év múlva széthullott a közösség. Szuper növényeket hoznak külföldről a földműveseknek, ami igaz vitamindúsabb és drágábban lehet eladni, de tönkreteszi a földet.

Persze vannak jó példák is, méghozzá sok. A lényeg, hogy kellő érzékenységgel és körültekintéssel nyúljunk hozzá a témához.

Gondar utcáin

Látkép