Úton-útfélen

2013. augusztus 21. Gondar

Kettős érzés kísér, ahányszor a városban sétálok.

A csapatunkkal egyik este bementünk a városba. Nagyon jó kedvünk volt, rengeteget nevettünk. És néha egyikünknek-másikunknak torkára fagyott a nevetés: körülnéztünk. 8-10 éves kisgyerekek, cipőt pucolnak, rágót árulnak, egy mérleg mellett guggolnak. Nevetve karikát hajtanak, majd egyszer csak elkapsz egy pillantást, és kész. Olyan kétségbeesés ül ki hirtelen az arcukra, olyan mély szomorúság lobban föl a szemükben, amilyet még nem láttam. Megyünk az utcán, és nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak? De mégis nevetünk, mert nem lehet mást tenni, mert nem lehet magunkra venni a világ fájdalmát.

Úgyhogy megyünk tovább az utcán, hangosan nevetünk, hogy ne halljuk, hogy belül sírunk.

Tegnap elmentünk a környező falvakba megnézni, mit csináltak az előttünk itt járt önkéntesek, tanulni a helyi hagyományos földművelésről, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb módot a segítésre. 18 családdal dolgozunk a projektben, ebből a legtöbben Blazsikban laknak. A másfél órás út kicsit hosszúra nyúlt. Gyalog mentünk, gyönyörű tájakon. És persze eltévedtünk. Átkeltünk egy patakon, mezítláb, mert híd az nincs. Megmásztunk egy kisebb hegyet, mire kiderült, hogy nagyon nem erre kéne jönnünk. Szerencsére velünk volt Aviva is, aki Etiópiában született, ő volt a tolmácsunk. Egyik útbaigazításunk során végül egy kisfiú felajánlotta, hogy majd ő elvezet minket Blazsikba. Egy műanyag papucsban szökkelt előttünk, köveken, bokáig érő sárban, patakon át, mi meg a túrabakancsainkban alig bírtuk követni. És bár kiderült, hogy először feleslegesen keltünk át a folyón és másztuk meg a hegyet, végül mégis eljutottunk Blazsikba a családhoz, akiket kerestünk. Az előző önkéntesek segítségével egyszerű csepegtető berendezést építettek a kertjükbe, így a száraz évszakban is tudják a földet művelni. Ebben a családban nincs apuka (mint a legtöbb családban, akikkel dolgozunk), a projekt célja többek között az, hogy megakadályozza a gyerekek városba szivárgását és utcagyerekké válását, ami a szegénység következménye. Ha egy családban nincs férfi, az gyakorlatilag ellehetetleníti az életet. Egy anyuka a gyerek mellett egyedül nem tudja olyan hatékonyan művelni a földet, hogy annak terméséből meg lehessen élni. Így a gyerekek elhagyják a falut, és a közeli városba mennek. Ahol hirtelen a város egyik terén találják magukat, egy mérleg előtt guggolva.

Rani, a csapatunk koordinátora

A fiú, aki segített minket elvezetni Blazsikba, amikor elvesztünk

Viszonylagos

 2013. augusztus 19.

Bridge of Hope Children’s Home, Ethiopia, Gondar.

Ez a hely álomszép. Zöld és növények és friss levegő és nagy tér és kis kuckók. Modern, felszerelt. Egy más világ egy más világban. Egy buborék. Egy csoda.

18 évig. És utána? Hatalmas pofonként érkezik a való világ. Sokunkban felmerült kérdés, hogy egy ennyire buborék vajon tényleg jó-e a gyerekeknek? Hiszen annyira más és nehéz világ vár rájuk odakint. Mindent megadni, de mi a minden? Ha csupa jó szándékból és szeretetből csupa jót adunk, azzal tehetünk-e rosszat?

            Az árvaházhoz tartozik egy farm is, ami kettős célt szolgál. Egyrészt a gyerekek dolgoznak rajta, hogy megtanulják ezt is, másrészt a Tenprogram (amin részt veszek) egyik projektjeként példa-farmot létesítünk, azzal a céllal, hogy a hagyományos és modern mezőgazdaság ötvözetére tanítsuk a környező farmból érkezőket.

Mielőtt tovább megyek, pár szóval elmesélem, hogy kerültem pontosan Etiópiába. A Jewish Agency (Szochnut) non-profit alszervezete futtatja a Tenprogram nevű programját a világ egyre több pontján. A program része a Tikkun Olam-on alapuló projekteknek: célja a világ jobbá tétele, a zsidó értékek értelmében, ezért ezek a programok tanulást és szakmai segítséget is magukba foglalnak az önkéntesek felé. Tenprogramok egyelőre Izraelben és Etiópiában futnak, az Indiai program pillanatnyilag szünetel, és további országokban tervezik a program elindítását.

Etiópiában több projekt közül lehet választani, ezekről már tettem említést: Yenega Tesfa (főleg utcagyerekek, vagy volt utcagyerekek), Kedusz (vakok iskolája, ez később bővülni fog egyéb korlátozott gyerekekre is), Nala (higénia és betegség-megelőzés oktatása) valamint a földművelés a Bridge projektje, amiben én is részt veszek.

Eddig az etióp Tenprogram fő projektje a helyi zsidó közösség alija-felkészítése volt, így a többi projekt kevesebb figyelmet kapott. Mivel az etióp alija befejeződőben van (hetek kérdése), ezért a többi projekt most kezd igazán alakot ölteni, kiforrni. Egyfajta átmeneti, identitás-kereső időszak ez az egész gondari Tenprogram életében.

Mint a többi projekt, úgy a miénk is eléggé kialakulóban van még. Egyikünk sem képzett mezőgazdász a csapatban, a koordinátorunk sem (bár ő azért eléggé ért a dologhoz). Így együtt tanulunk. Menthetetlenül naiv vagyok. Újra és újra megdöbbenek és elkeseredek, hogy tényleg úgy működik a világ, ahogy. Ha az emberek tudják, hogy a föld kizsákmányolása hosszú távon mennyire káros, akkor miért teszik mégis tönkre azt? Ha tudjuk, hogy a kis mezőgazdaságok mennyivel jobbak hosszú távon mindenki számára, akkor miért tesszük tönkre mégis azokat? Hiába tudom, hiába hallottam milliószor, hogy mennek a dolgok, mindig megdöbbenek: ha tudjuk, hogy rossz, amit teszünk, miért tesszük? De mint mondtam, nagyon naiv vagyok. Ezért újra és újra „elfelejtem”, hogy sok ember számára a pénz mennyivel fontosabb, mint az élet. Újra és újra hiszek benne, hogyha megtanítjuk az embereket arra, hogy nem szabad kizsákmányolni a természetet, akkor a homlokukra csapnak, és azt mondják: „miért nem szóltatok hamarabb,hogy nem jó így? Mostantól másképp lesz!”.

Talán pont a naivitásom miatt vagyok itt Afrikának ebben a különös szegletében. Biztos vagyok benne, hogy lehet tenni azért, hogy jobb legyen a világ. Hiába ábrándulok ki akár naponta, hiába kapom folyton a pofonokat, hamar elfelejtem azokat. Új újra bízom benne, hogy ha tényleg tenni akarunk, és ha tényleg teszünk, akkor képesek vagyunk változtatni. Akkor képesek vagyunk a Tikun Olámra.

Olvasni tanulunk

Farandzsi

2013. augusztus 18. Gondar

Ma városnézésen voltunk délelőtt, és meséltek nekünk az ország történelméről is.

Egy kicsit sikerült átéreznem a várost, de még mindig a saját valóságomban élek. Itt mások a játékszabályok, itt más a valóság, ez egy másik élet. Más a szegény és a gazdag fogalma. Egyszerűen másképp működik az élet.

Mi, önkéntesek, nagyon jól élünk a helyi viszonyokhoz képest. A hét nagy részén van folyóvizünk és áramunk. Mondjuk most speciel folyóvizünk nincs. Egyelőre még csak egy ideiglenes házban vagyunk, a héten költözünk át a szomszéd házba, ami a végleges lesz. Vizet ma csak a másik ház udvaráról tudtunk hozni vödrökben, azzal húzzuk le a vécét. Már felkészítettek minket arra, hogy lesz olyan időszak, amikor egyáltalán nem lesz víz egy-két napig… A végleges ház egyik csapján van vízszűrő, azt a vizet lehet inni. Amióta itt vagyunk, még csak kétszer volt rövid vízszünet abban a házban.

Áramszünet még csak egyszer volt, az is csak pár órára. Megszokjuk, nem baj J Azt hiszem, mindent meg lehet szokni, gyorsabban is, mint gondolnánk. Itt nem szabad beledobni a vécébe a papírt. És nem lehet csalni, mert akkor nekünk büfög a vécé, főleg ha éppen nincs víz és le sem tudjuk húzni… Mellesleg a vécépapír itt luxusnak számít. Az etiópok nagy része egyáltalán nem használ vécépapírt. Ez a nyugatiak kiváltsága, éppen ezért nagyon sokba kerül. 32 guriga 400 birr, ami kb. 4800 Ft!

A városban rengeteg utcagyerek van. Ez egyike azoknak a dolgoknak számomra, amit nem tudok feldolgozni. Utcagyerek?! Igen, olyan utcagyerek, aki az utcán lakik, és abból él, hogy fél birrért (6 Ft) megméri valakinek a súlyát, vagy rágógumit árul, vagy cipőt mos. Egy részük valamelyik családtagjával van az utcán, egy részük viszont egyedül. Számukra minden nap küzdelem a túlélésért. És számukra mégis ez a valóság.

Azt tanultuk, hogy nem szabad nekik pénzt adni, sőt lehetőleg semmit, mert ez csak súlyosbítja a bajt. Az adományokat inkább velük foglalkozó szervezetekhez kell eljuttatni, akik megfelelően tudják elosztani.

Nagyon nehéz kérdés, hogyan lehet, hogyan kell segíteni rajtuk. Nem feltétlenül a legevidensebb út a legjobb. Egyelőre nem tudok erről többet mondani, mert még csak most ismerkedem a világnak ezzel a szegletével, ezekkel a problémákkal. Még én magam sem értem őket.

Ahogy megyünk az utcán, mindig egy-két gyerek körénk csapódik. A csoportból már mindannyian tudunk pár szót amharául, a gyerekek néha angolul, így szóba elegyedünk velük. Legtöbbjük egy számunkra szokatlan tartózkodó közvetlenséggel jön oda. Ha már egy pici bátorítást lát, rögtön elkapják a gyerekek a kezünket, megölelnek. De itt az ölelés is mást jelent. Hisz nem ismerjük egymást, most lát először, miért ölel meg? Mert én vagyok a farandzsi, akitől pénzt vár, a túlélése zálogát? Mit keresünk mi itt, mi a dolgunk? Az egész világ egy nagyon törékeny egyensúlyban van, és nem tudom, hogy melyik lépésünkkel borítjuk föl az egyensúlyt, és melyikkel billentjük helyre.

Mi önkéntesek, akárhogy is megtanulunk amharául, akármennyire is megtanuljuk a kultúrát, akkor is farandzsik maradunk. És ezen nem változtat semmi. Óvatosan kell lépkednünk ebben a globális porcelánboltban, hogy ne váljunk elefánttá, vagy éppen összetört porcelánná.

Az első sabat

2013. augusztus 17. Gondar

  

Az első sabatom varázslatos volt. Még itt van az előző csoport, úgyhogy közös sabati vacsorát csináltunk. Vagy negyvenen ültük körül az asztalt: az előző csoport, a mi csoportunk és a vezetőség. Ahogy közösen énekeltük a sabati dalokat, éreztem, hogy pontosan azon a helyen vagyok, ahol lenni szeretnék, és olyan emberekkel, akikkel lenni szeretnék. Egyszerűen boldog voltam.

Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a nagytaxiban most ez a két ember fizet, legközelebb a másik kettő. Természetes, hogy együtt élünk, tehát közösen takarítunk, és megosztjuk egymással mindenünket, legyen szó otthonról magunkkal hozott finomságokról vagy higiéniai eszközökről.

A sabat nem csak sabati élményt, hanem végre autentikus gondari élményt is hozott: a vacsora végi éneklést egy áramszünet tette még emlékezetesebbé, amit vízszünet követett. Szerencsére mire kiürült az összes vödrünk, amivel wc-t húzzuk le, újra megindult a folyóvíz. Sebaj, lesz ennél még rosszabb is!

Szombaton négyen szombat-tartó lányok tettünk egy kis kirándulást a városban. Betévedtünk egy falusias negyedbe, földúttal és sárkunyhókkal. Ahogy sétáltunk, hamar egy adag gyerek gyűlt össze, és félénken bámultak minket. Szerencsénkre velük volt Aviva is, aki etióp származású, így segítségével egy kicsit tudtunk beszélgetni a gyerekekkel. Mégis furcsa és kissé zavaró érzés úgy sétálni egy városban, mint egy kirakatban, ahol lépten nyomon összesúgnak rajtunk, hogy faranzsi (nyugati fehérember).

Ez a sabat más élményeket is tartogatott számunkra. Péntek délután elmentünk a helyi zsidó közösség szombatfogadására. Ez volt az utolsó előtti szombatjuk. Nemsokára a Szochnut összepakolja saját magát, lebontja a konzerv-zsinagógát és konzerv-iskolát, elviszi az utolsó adag etióp zsidót Izraelbe, és vége. Azonban itt hagy 1800 embert, akik nem kapták meg az alija-engedélyt.

Minden benyomás közül, ami ért engem Etiópiában, egyelőre ez volt a legnehezebb. Ott láttam azt sok ünneplő ruhába öltözött etióp zsidót (vagy nem zsidót, de ez most mellékes és bonyolult politikai kérdés) a zsinagógában imádkozni, körülvettek minket a gyerekek. Rögtön jött az addisz faranzsi kiabálás: új fehér emberek érkeztek! Új izraeli csoport!

Amióta itt vagyok, először sírtam: ott nevettek, futkároztak ezek a gyerekek. Odajöttek hozzák, és héberül kérdezték, hogy kik vagyunk. A zsinagógájuk falán egy hatalmas izraeli zászló, ráfestve a Hatikva héberül és amharául. A közösség egy része pár héten belül alijázik. A másik része itt marad. Aki itt marad, nem akar maradni. De aki megy, nem tudja, hogy mi vár rá. Nem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem kék-fehér valóság. Ami nem könnyű. Ezek az emberek nagyon jól ismerik az itteni játékszabályokat. Felszabadultan tudnak létezni, mert értik a létezés titkát. Megérkeznek Izraelbe, és hatalmas pofonnal kezdődik az új életük. A szülők talán egyáltalán nem fognak tudni beilleszkedni, és többek között ebből kifolyólag a gyerekek olyan nehézségekkel fognak szembe nézni, amit elképzelni sem tudnak. Itt még ők mutogatnak ránk, hogy addisz farandzsi, nem sokára azonban rájuk fognak mutogatni, hogy kusi chádás (új fekete, nem szép kifejezéssel). És ha nem tanulják meg elég gyorsan és elég ügyesen az új játékszabályokat, akkor lehet, hogy 5-6 év múlva ezeket a ma vidáman futkározó gyerekeket egy izraeli gyerekotthonban fogom viszontlátni.

És ők mégis menni akarnak. És sikeresek akarnak lenni. Be akarnak illeszkedni az új hazájukban. És ez Izraelt is nagy próbatétel elé állítja: felül kell emelkednie önmagán, az ott is előforduló rasszizmuson, és integrálnia kell ezt a talán legkülönösebb csoportot, aki alijázott valaha.

Szombat fogadás (forrás: jafi.org.il)

Benyomások

2013. augusztus 15. Gondar

Még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. Ahogy a házban beszélgetünk, játszunk, néha teljesen elfelejtem, hogy Etiópiában vagyok, és igencsak meglep a táj, ha kilépek az ajtón.

Csütörtökön körbejártuk a helyeket, ahol önkéntes projektek futnak, és amikből majd a vezetőséggel közösen választanunk kell egy helyet, ahol dolgozni fogunk.

Először a vak gyerekek iskolájába mentünk, a Kedusz Rafaelbe. Ez egy elég jó iskola, helyi viszonyokhoz képest jól felszerelt. Döbbenetes volt számomra körbejárni a kollégiumi részt és az osztálytermeket: mintha a 20 évvel ezelőtti, de néhány helyen mai magyar iskolákban jártam volna. Innen nagytaxival (helyi tömegközlekedési eszköz, 11 személyes busz, amibe legalább 20 ember befér) mentünk tovább a következő helyre. Leintettünk egyet, amiben még volt 4 szabad ülés, így 10-en gond nélkül befértünk. Megérkeztünk a Bridge of Hope árvaházba, ami egy mezőgazdasági projekttel van összekötésben.

A harmadik hely volt a legmegrázóbb: a Yeneget Aszfa helyi szervezettel közösen működtetett projekt két részből áll. Egyrészt utcagyerekeknek mozgó iskolát üzemeltet, illetve a városban 4 shelter otthont volt utcagyerekeknek. Itt találkoztunk gyerekkel is. Nagyon nehéz volt látni a szemükben a sok átélt nehézséget. Minden egyes mozdulatuk a múltjukról árulkodott. Ahogy csak félig emelik föl a fejüket, amikor ránk néznek, és hiába mosolyognak, a szemük szomorú marad.

Nehéz nap volt. Ez a sok élmény még el sem jutott a tudatomig, és még a töredékét sem ismerem annak, hogy mennek itt a dolgok.

Gondar utcáin

Tuktuk

2013. augusztus 14. Gondar

Jiszraelim letuktuk! Izraelik, a tuktukba! És a belgák hova álljanak?

De ezt csak egy pillanatra gondoltam, majd én is felálltam, hogy a többiekkel együtt beszálljak ebbe a furcsa etióp közlekedési eszközbe: háromkerekű autó, a vezetőn kívül még 4 hellyel, de akár 8 ember is be tud zsúfolódni, a helyi szokásoknak megfelelően.

Az elmúlt két nap utazással telt. Addisz Abebából Gondárba vezető 800 kilométeres szakaszt másfél nap alatt tettük meg, 11-szer állított meg rendőr, a sofőr vagy 3 büntetést kapott (az autón zöld csíkok voltak, ami nem szabályos), és az első nap 12 órás utazása során vagy 6-szor álltunk meg pisilni a természet lágy ölén.

Mintha egy filmet néztünk volna a kocsi ablakából. Láttuk az igazi Etiópiát, és az addiszi otthon-érzésből csak a zöld, hűvös és a borult idő maradt meg. Gyönyörű tájakon autóztunk keresztül, és ugyan 12 órát mentünk az első nap Bahir Dahrig, de nem telt el 10 percnél több, hogy ne láttunk volna embereket. Vagy falvakunk hajtottunk keresztül, vagy csak egyszerűen emberek gyalogoltak két falu között, semmivel, egy tehénnel, fát cipelő szamárral, egy bottal a kezükben.

Etiópia mint egy film suhant el mellettünk, 80 km/órás sebességgel. Nem tudom szavakkal visszaadni, amit láttunk, inkább fényképekkel próbálom meg megmutatni.

Mesés helyen könnyítettünk magunkon...

Néhol akkor ködben utaztunk, hogy a látótávolság 5 méter volt!

Ahányszos megálltunk, a semmiből előbukkant egy csomó gyerek, különböző dolgokat árulva

Vályogházak

Tuktuk(Bajaj)

Kultúrsokkszorkettő

2013. augusztus 12., Addis Ababa

Azt hiszem, ha valaki nagyvárosban nő föl, minden nagyváros egy kicsit az otthona. Szmog, sok ember, boltok, autók, koldusok.

Amint kiléptem az addiszi reptér épületéből, rögtön megcsapott a szmog kesernyés illata, és máris egy kicsit otthon éreztem magam, és ez az érzés később sem változott. Talán azért sem, mert még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok.

El sem hiszem. Hiába vagyok itt, még mindig el sem hiszem. Talán a szmog miatt. Etiópiában vagyok. Hiába vagyok itt már vagy 12 órája, még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. A szállás olyan, mint egy átlagos somertábor vagy osztálykirándulás szállása. Kicsit koszos, kicsit lepukkant, kicsit nincsen meleg víz, de ezeket már mind megszoktam. Azt is, hogy néha felébredek egy kicsit koszos ágyban, és két idegen lány szuszog körülöttem. Úgyhogy amikor felébredtem a hosszú repülőút utáni alvásból, először nem is tudtam, hol vagyok. Csak lassan ébredtem a tudatára, hogy ez nem gólyatábor, vagy valami hasonló, hanem Etiópia. Afrika.

Egy izraeli csoporttal jöttem 3 hónapra önkéntesnek. A csoportból egy amerikai lányt és engem kivéve mindenki izraeli. De ma még csak heten érkeztünk meg, ahol én voltam az egyedüli nem izraeli. Így abban a különleges élményben lehet részem, hogy kettős kultúrsokkot élek át, miközben tanúja vagyok annak, hogy a csoportom hogy éli meg a maga kultúrsokkját.

Etiópia teljesen más, mint bármelyik ország, ahol eddig megfordultam. De ahogy elnézem izraeli csoporttársaimat, azt hiszem inkább a közép-európai magyar mentalitással könnyebb megérteni, mint az izraelivel. Ugyanakkor nekem nagyon sokat segít, ahogy ők látják a dolgot. Én nem találom furcsának, hogy az emberek a telefonközpontban sorban ülnek,megvárják amíg ők következnek – míg az izraeliek számára ez eddig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor én nem tudok mit kezdeni a körülöttünk rajzó kolduló gyerekekkel, amikor ők elkezdenek velük táncolni.

Az estét egy – természetesen turistáknak szóló – autentikus étteremben zártuk. Végre megkóstolhattam az indzserát, az etióp nemzeti ételt: egy hatalmas, savanykás palacsintára különféle szószokat raktak, amiket szigorúan jobb kézzel kellett az ehető tányérról elfogyasztani. Mindeközben hagyományos zenével és tánccal szórakoztatták a közönséget, sőt, előszeretettel be is vonták őket. A közönség soraiból, a helyieket leszámítva, az izraeli csoport volt a legaktívabb. Nagyon furcsa érzés volt egyszerre „izraeli” és „magyar” lenni: részese voltam a legvidámabb csoportnak, miközben tudatában voltam, hogyan reagálna minderre egy magyar csoport – hát nem így, az biztos. Számomra megdöbbentően pozitívak: egy rossz szava sem volt senkinek semmire. Nem akadtunk ki se a büdös és mocskos pénzen, se a gyors hideg zuhanyon, se a szegényes reggelin. Mindenki odáig van meg vissza, hogy milyen különleges országban lehet. Én is odáig vagyok meg vissza, bár még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. Még mindig egy somertáborban érzem magam.

Talán holnap, amikor végre nekiindulunk északnak, hogy holnaputánra megérkezzünk Gondárba.

Avokádó és papaya turmix

Indzsera