Farandzsi

2013. augusztus 18. Gondar

Ma városnézésen voltunk délelőtt, és meséltek nekünk az ország történelméről is.

Egy kicsit sikerült átéreznem a várost, de még mindig a saját valóságomban élek. Itt mások a játékszabályok, itt más a valóság, ez egy másik élet. Más a szegény és a gazdag fogalma. Egyszerűen másképp működik az élet.

Mi, önkéntesek, nagyon jól élünk a helyi viszonyokhoz képest. A hét nagy részén van folyóvizünk és áramunk. Mondjuk most speciel folyóvizünk nincs. Egyelőre még csak egy ideiglenes házban vagyunk, a héten költözünk át a szomszéd házba, ami a végleges lesz. Vizet ma csak a másik ház udvaráról tudtunk hozni vödrökben, azzal húzzuk le a vécét. Már felkészítettek minket arra, hogy lesz olyan időszak, amikor egyáltalán nem lesz víz egy-két napig… A végleges ház egyik csapján van vízszűrő, azt a vizet lehet inni. Amióta itt vagyunk, még csak kétszer volt rövid vízszünet abban a házban.

Áramszünet még csak egyszer volt, az is csak pár órára. Megszokjuk, nem baj J Azt hiszem, mindent meg lehet szokni, gyorsabban is, mint gondolnánk. Itt nem szabad beledobni a vécébe a papírt. És nem lehet csalni, mert akkor nekünk büfög a vécé, főleg ha éppen nincs víz és le sem tudjuk húzni… Mellesleg a vécépapír itt luxusnak számít. Az etiópok nagy része egyáltalán nem használ vécépapírt. Ez a nyugatiak kiváltsága, éppen ezért nagyon sokba kerül. 32 guriga 400 birr, ami kb. 4800 Ft!

A városban rengeteg utcagyerek van. Ez egyike azoknak a dolgoknak számomra, amit nem tudok feldolgozni. Utcagyerek?! Igen, olyan utcagyerek, aki az utcán lakik, és abból él, hogy fél birrért (6 Ft) megméri valakinek a súlyát, vagy rágógumit árul, vagy cipőt mos. Egy részük valamelyik családtagjával van az utcán, egy részük viszont egyedül. Számukra minden nap küzdelem a túlélésért. És számukra mégis ez a valóság.

Azt tanultuk, hogy nem szabad nekik pénzt adni, sőt lehetőleg semmit, mert ez csak súlyosbítja a bajt. Az adományokat inkább velük foglalkozó szervezetekhez kell eljuttatni, akik megfelelően tudják elosztani.

Nagyon nehéz kérdés, hogyan lehet, hogyan kell segíteni rajtuk. Nem feltétlenül a legevidensebb út a legjobb. Egyelőre nem tudok erről többet mondani, mert még csak most ismerkedem a világnak ezzel a szegletével, ezekkel a problémákkal. Még én magam sem értem őket.

Ahogy megyünk az utcán, mindig egy-két gyerek körénk csapódik. A csoportból már mindannyian tudunk pár szót amharául, a gyerekek néha angolul, így szóba elegyedünk velük. Legtöbbjük egy számunkra szokatlan tartózkodó közvetlenséggel jön oda. Ha már egy pici bátorítást lát, rögtön elkapják a gyerekek a kezünket, megölelnek. De itt az ölelés is mást jelent. Hisz nem ismerjük egymást, most lát először, miért ölel meg? Mert én vagyok a farandzsi, akitől pénzt vár, a túlélése zálogát? Mit keresünk mi itt, mi a dolgunk? Az egész világ egy nagyon törékeny egyensúlyban van, és nem tudom, hogy melyik lépésünkkel borítjuk föl az egyensúlyt, és melyikkel billentjük helyre.

Mi önkéntesek, akárhogy is megtanulunk amharául, akármennyire is megtanuljuk a kultúrát, akkor is farandzsik maradunk. És ezen nem változtat semmi. Óvatosan kell lépkednünk ebben a globális porcelánboltban, hogy ne váljunk elefánttá, vagy éppen összetört porcelánná.