Kinga: Autentikus Szukot – kirándulás a Simien Nemzeti Parkban

2013. szeptember 24.

Ez volt a legspontánabb túra, amit valaha végigcsináltam. Szukotkor szerdától vasárnapig szünetünk volt, így volt időnk egy hosszabb kirándulásra. Öten a Simien Nemzeti Parkot vettük célba: Noa, Aviva, Sachaf, Rani és én.

Nem mondhatom, hogy túlzásba vittük az előkészületeket. Egy szerda délutántól vasárnap reggelig tartó hátizsákos túrát terveztünk: hátunkon minden cuccal, kempingben sátrazva. Nos, szerda reggel még nem vettük meg az ételt, a felszerelés jó része hiányzott, és még az útvonalat is csak nagyjából tudtuk. De végül tényleg akkor indult a busz Debarkba, amikor hittük, és kaját is sikerült vennünk előtte a piacon. Mit utóbb kiderült, egy picit többet is vehettünk volna, bár állítólag nem jó sokat enni egy ilyen megerőltető, magashegyi túra során. Hogy ez igaz-e, azt nem tudom, mi a biztonság kedvéért alig ettünk.

Szerda délután bejelentkeztünk a turistaközpontban, kaptunk egy scout-ot, és elindultunk felszerelésért. Scout kötelező minden túrához, idegenvezető és szakács opcionális. A scout tudja az utat, és van nála fegyver.

A felszerelés bérléssel nem jártunk sikerrel. Sátrat sikerült szereznünk, de mivel át akartak verni minket, ezért végül matracokat nem béreltünk. És hálózsákot sem, így abból eggyel kevesebb volt, mint ahányan mi. A városból is későn indultunk el, nem sikerült felstoppolnunk magunkat egy teherautóra, Rani és Sachaf jó erőben volt, Noának már volt túratapasztalata, Avivának és nekem nem. Az első nap rettenetesen nehéz volt, mindannyiunk számára. Gyönyörű tájon jártunk, de erre aligha tudtunk koncentrálni. A vezetünk egy műanyag szandálban szaladt előttünk, mi a túrabakancsainkban, hátunkon 10-15 kilóval próbáltunk vele lépést tartani – kevés sikerrel.

Délután 5 óra felé megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra – volt a válasz. Ez azt jelenti, hogy sötétedésre pont odaérünk a kempingbe. Hatkor, amikor elkezdett szürkülni, ismét megkérdeztük, hogy még mennyi van hátra. Egy óra. Ant szaat. Fél hétkor besötétedett, bár szerencsénkre telihold volt. Egy emelkedőn kaptattunk felfelé, már jó ideje. Bejött az ünnep, egy fejlámpát odaadtunk a vezetőnknek. Hétkor ismét magabiztosan állította, hogy ant szaat, és megérkezünk. Fogytán volt az erőn, 3200 méter magasan, sötétben, egyre hűvösebb lett. Mindannyian aggódtunk: egy hálózsákkal kevesebb, nincsenek matracok, éjszaka nem lesz több 5 foknál, és ki tudja, hol van a kemping. Fél nyolc felé én voltam a gyenge láncszem. Ahogy megálltunk egy picit pihenni, elkaptam Noa karját: kérek vizet! Kivette az üvegemet a hátizsák oldalából, mutatta, hogy elfogyott. De ekkor ez már nem hatott rám, egyre azt hajtogattam, hogy vizet kérek. A fiúk hamar beértek minket, felmérték a helyzetet, és cselekedtek. Leültettek egy sziklára, fejembe nyomtak egy sapkát, kezembe fél liter vizet és a számba egy marék mazsolát. Tíz perc alatt összeszedtem magam, folytattuk az utat. A vezetőnk látva a helyzetünket kijelentette, hogy az emelkedő tetején van egy ház, ott éjszakázunk. Ahogy felnéztünk az út végére, csodás kép tárult elénk: a villamos vezetékek alatt két ló sziluettje rajzolódott ki, ahogy baktattak a sötétben.

Nem sokkal nyolc óra után (tehát már két órája sötét volt!) érkeztünk meg az emelkedő tetejére. Valóban ott volt egy ház. A család megengedte, hogy a kertjükben verjük fel a sátrunkat. Sőt, műanyag zsákokat és állatbőröket terítettek le nekünk a földre, hogy ne legyen annyira hideg. Nagyon nagy szerencsénk volt ilyen rendes emberekkel. A családfő és a vezetőnk a ház előtt éjszakáztak, és vigyáztak ránk. Valami vadállat él a környéken, szerencsére nem értettük, hogy mi, jobb is így. Reggel kávéval és kenyérrel kínáltak, és nem kellett éhgyomorral nekivágnunk az útnak. A kempingbe másfél órás gyaloglás után értünk oda, ahol egy rövid pihenő és gyors reggeli után folytattuk az utat.

Az első éjszakánk szállása

Csütörtök már könnyebb nap volt. Sötétedés előtt megérkeztünk Sankaberba, a következő kempingbe. Itt nem lehetett takarót bérelni, de elboldogultunk. Aznap már a tájra is tudtunk koncentrálni. A térkép alapján valahogy úgy képzeltem el a Simien hegyet, hogy sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék. Nos, a valóságban sétálunk valami fennsíkon, és körülöttünk több száz méter mély szakadék – jó nem mindig, néha nem volt mellettünk szakadék. És ha óvatosan kifekszünk a szakadék szélére, akkor olyan látványban van részünk, mint nem sok embernek: felhők szállnak felfelé, és ha kinyújtjuk a kezünket, meg tudjuk érinteni őket! Megunhatatlan érzés a felhőkben sétálni, felülről lenézni rájuk.

Pénteken Geech felé vettük az irányt. Most tényleg sietnünk kellett, hogy még a szombat bejövetel előtt megérkezzünk és tudjunk főzni magunknak. Egyre fáradtabban vágtunk neki a napoknak, de egyre több tapasztalattal, hisz már tudtuk mire kell számítani egy-egy áttúrázott napon. Megtanultam, hogy amint megérkezünk a szálláshelyre, első dolog felverni a sátrat: bármelyik pillanatban elkezdhet szakadni az eső. A sátor felveréséhez tartozik a belső elrendezés is: a táskákkal kitömjük a szélén, kiterítjük a hálózsákokat, ha van, akkor a pokrócot/matracot is. És érdemes még világosban felvenni az összes magunkkal hozott meleg ruhát (ami nem volt sok), mert ahogy sötét lesz (igen hamar), nagyon lehűl a levegő. A sátorban pedig minél többen vagyunk, annál jobb, összebújva melegítjük egymást.

Kora délután egy gyönyörű vízeséshez értünk, ahol szintén két másik kis csoporttal találkoztunk. A bátrabbak megfürödtek a patakban (én nem tartoztam közéjük), majd megebédeltünk. Aznap reggel próbáltunk valami kaját venni, de semmit nem lehetett kapni. Az egyik túravezető, akivel összebarátkoztunk az előző estéken, a saját túrázóinak csomagjából adott nekünk egy bucit. Ez volt az egyetlen nap, amikor sóvárogva néztem a másik csoport ebédjét: fejenként akkora szendvicset ettek, mint amennyi ételünk nekünk összesen nem volt ötünkre. De nem is baj, hisz teli gyomorral nehezebb a túra!

Én, Noa, Aviva

Az első este kivételével a kijelölt táborhelyeken aludtunk – ezek nagyjából 5-7 órányi járásra vannak szétszórva a hegyen. Így esténként már egy megszokott társaság gyújt össze a kemping konyhának kinevezett gozsójában. A kísérők minden este tábortüzet gyújtottak itt, és bár a füst elég fojtogató volt, de kint elég hideg volt ahhoz, hogy itt melegedjen mindenki. Geechben különösen hideg volt, esett az eső, ami szintén varázslatos élmény, mert benne voltunk a felhőben. A tűz körül énekelni kezdtünk, mindenki a maga nyelvén, aztán közösen angolul. Végül rátaláltunk a „János bácsi keljen fel” című dalra, amiről kiderült, hogy mindannyiunk nyelvén létezik. Végül hat nyelven, kánonban énekeltük a dalt: franciául, flamandul, hollandul, magyarul, amharául és héberül.

Szombatra kellőképpen elfáradtunk, így eldöntöttük, hogy aznapra bérlünk egy szamarat, ami két táskát elvisz. Így csak vizet, a maradék ételünket és meleg ruhát cipeltünk aznap magunkkal. A fiúk vittek egy-egy nehéz táskát, mi lányok felváltva vittük a meleg ruhákat. Így egész könnyű volt a túra, bőven sötétedés előtt érkeztünk meg Chenekbe, az utolsó állomásunkra. Itt szerencsére nem csak takarót tudtunk bérelni, a lodge-ban indzserát és tésztát is lehetett kapni, ami nekünk különösen jó volt, mert már az utolsó morzsáinkat is megettük.

Ahogy haladtunk előre, egyre magasabbra is értünk, így esténként egyre hidegebb volt. Állítólag gyönyörű volt az ég éjjel, de én annyira fáztam, hogy még ez az élmény sem mozdított ki a sátorból, ahol legalább egy picit melegebb volt. Hajnalban jégvirágok voltak a sátrakon.

Chenekben kocsit béreltünk, és azzal mentünk vissza Gondarba. Szinte el sem hittük, hogy tényleg mekkora utat tettünk meg, minden cuccunkkal a hátunkon. Azt hiszem, ez volt a legautentikusabb szukotom: vándorlás és sátor. De azért nagyon jó volt újra ágyban aludni.